A hajlott hátú öreg botjára támaszkodva ballagott a poros földúton. Minden egyes lépésnél hosszú irhakabátja roggyant lábait verdeste. Ősz fején bundás kucsma ült, barázdált homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Vállán nagy vászontarisznya függött, mely összeaszva, üresen himbálózott előre-hátra.
Alig volt ereje, minden muníciója már régen elfogyott. Ám menet közben, talán megszokásból, még kotorászott vén, eres keze a batyu alján, és kitartása eredménnyel járt, mert a tarisznya végtelen mélyen lévő eldugott sarokban még talált egy kis deret és viharos szelet. Reszketeg kézzel belemarkolt és elhajította, majd tettének következményét várta bánatos mosollyal a szemében. Tudta, hogy ez volt hosszú ideig az utolsó lehetősége. Már hallotta, amint mögötte szalad egy fürge, vidáman kacarászó lány, akinek a nyomában a fák és a rétek virágba borulnak. Így, megadó sóhajtással tovább bandukolt az öreg Tél, hogy átadja helyét az üde Tavasznak.
***
Legfrissebb hozzászólások