„Az igazi film nézője nem annyira néző, mint inkább tanú.” -mondta Tarkovszkij, és ez mintha hangsúlyozottan igaz lenne a gyerekekről szóló filmekre. Gyerek mindenki volt, aki valaha élt, él, és élni fog.
Ha más szemmel nézel a régi dolgokra, akkor teszel felfedezéseket.
A gyerekekről készült filmek saját gyerekségünket idézik föl, elfelejtett emlékeket, félelmeket, vágyakat.
Miről nem beszéltünk a felnőtteknek soha?
Mit nem mertünk megkérdezni a szüleinktől?
Egyik nap két kiskamasz kérdezett egy női testrész pontos elemeiről, nem kimondva a négy betűs szót, mert hát kíváncsiak, de jól neveltek voltak.
Vannak persze ezeknél a kérdéseknél súlyosabbak és olyan helyzetek, amikor gyerekként úgy érezzük, a szülőket védjük meg azzal, ha nem meséljük el, mert tudjuk, hogy reagálnának, ha ismernének mindent, amit átéltünk.
A kislány című filmet láttuk egy filmklubban, nézzétek meg, mert igazán jó film.
A nagyok hülyesége, túlzott elvhűsége, figyelmetlensége, függőségei egy kislány szemével.
Egy beavatás története ez. Drámaian is végződhetett volna, és végig feszültségben tart minket.
Másképpen mutatja meg bénázásainkat, hárításainkat, mint a Négyszáz csapás,vagy A kis Valentino.
Egy tízéves kislány, aki minden nap új felismeréssel gazdagodik.
Amit mi, felnőttek nem mindig mondhatunk el magunkról. 😀
***
Legfrissebb hozzászólások