Gergely Tamás: TEGNAP TÖRTÉNT, A STOCKHOLMI METRÓN

Már épp a leszálláshoz közeledek, amint meglátom, hogy fiatal nő kérget. Nem a romániai vagy bolgár romák egyikéről van szó, hanem azon svédek közül való, aki megáll a bejárati ajtónál, bemondja, hogy hívják, hogy hajléktalan, és éjjeli szállásra kéri az adományt. Ezeknek néha adok valamicske aprót.
Szóval tizenöt másodperccel az odenplani megálló előtt előáll a mondókájával újra, keresek a jobb külső kabátzsebemben, emlékszem, ott van pénz, de csak nyugták kerülnek elő. Persze: a sapkám tömi ki a zsebem, nehéz művelet. Egy egykoronás kiesik, felemelem, örömmel veszi el, és úgy köszöni, mintha egy százast ajándékoztam volna. Ez lep meg, ez az őszinte köszönet. Kiesik közben még egy egykoronás, felveszem, odaadom, s széttárom a karom, hogy sajnos, ma csak ennyi jut. Megköszöni, én kiszállok, ő koldul tovább.
Hanem a peronon beleakad az ujjam a két húszasba, amit kerestem. Szétválasztom őket, s a metrókocsi ajtajához lépek, csak rám ne csukják azt. „Du!”, kiáltom (annyi, mint „te” magyarul). Nehezen veszi észre, hogy hozzászóltak, csak rám ne csukják az ajtót! De úgy tűnik, hogy a metróvezető észleli, hogy valaki fél lábbal még bent van, úgyhogy felém fordul a koldus, a húszast a kezébe nyomom, mosolygunk, ellépek, és akkor becsukódik az ajtó.