Eltörlöm a világot, mondta tegnap reggel az ügyeletben egy kerületi hatodikos, beszélgetünk, délben már vidám és háromszor kér a levesből, megnyugszom, nem lehet depis. Délben az uszodában egy New Orleans-i magyar férfi szólít meg, a járványhelyzet felől informálódik, mert valaki maszkban közelít a medencéhez. Mikor elmeséli, hogy mérnök, P. K. Dicket olvas, elmondom kedvelt szerzője valóságdefinícióját. Tudjátok, azt, ami így szól: A valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne. 
Jót nevetünk, az ő valósága ott a jazz hazájában teljesen más, mint az enyém. Igaz, azt állítja, hogy náluk egysíkúbb a zenei kínálat, mint Budapesten.
Mi a valóság, és mitől függ, hogy milyennek látjuk, hogyan határozná meg, szegezem neki a kérdést, és mérnökagya már be is indul, tér, meg idő, a nagy filozófiai és természettudományban használatos fogalmak, én szűkítem a kört, bár persze idézem Simone Weil szép mondatát: Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk verve mi, emberek. – és azt mondom társadalmi helyzet, műveltség, egyéni tapasztalatok, életkor, nem és származás, földrajzi helyünk, ahol az életünket töltjük. Lelki beállítódás, gének, nevelés. Attila tudta: a társadalom öntőformáiba vagyunk zárva, mindannyian valamennyire determináltakként élünk, ezért valóságlátásunk más és más. Erről is beszélgetünk, aztán azt állítja, az a intelligens, aki a tényekből következtetéseket képes levonni. Az a vuduzó, aki a textilbabába, ami ellenségét testesíti meg, tűket szúr, és másnap meghallja, hogy a haragosa meghalt, tévesen következtet arra, hogy a vuduzás okozta a halálát, pedig azt hiszi, helyesen következtetett, mondom, nevetünk, bólogat. Tegnap még nem voltál itt, ma meg itt vagy, ettől én is máshogy látom a világot, mondta ő. Hát ekkor kezdett szokványossá válni a beszélgetésünk, elbúcsúztam, kezet nyújtott és bemutatkozott, ami itthon már nem szokásos uszodai csevegés után. Hazafelé Prospero monológja jutott eszembe a Viharból, Shakespeare:
„A felhősipkás templomok, sőt, még a Föld is, és rajta minden feloldódik egyszer, nyomtalanul elszáll, mert olyan szövetből készültünk, mint az álmok. ”
És ez, amióta világ a világ, mindig így volt, és így is marad.
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások