Elvesztettem a lelkem. Nézek jobbra, nézek balra.
Nincsen. Lopnak ezen a buszon, mint a szarkák.
Kitől szüzességet, kitől becsületet, más hülyétől
tizenöt évet. Nincs. Nincs. Nincs. Se a pénztárcámban,
se a válltáskámban, se a hátam mögött, se az ülések közt.
Mit mondok otthon? Hoztam vacsorát, de meghaltam
egy kicsit… Nem érzem a lábam, a kezem, a szívem –
a vér finom áramlását a belsőmben. De hogy?
Kilopták belőlem? Felvették a földről,
és az Orczy téren elszeleltek vele?
No de kell-e lélek egy világirodalom-tanárnak?
Egy néni nálam is rosszabbul járt.
„Mi ez a város? Hol vagyok? Miért utazom
mindig? Azt ígérték, hazaérek én is!”
Én nem jártam ennyire pórul. Talán mert
a PhD-oklevelem és az útlevelem másolatát
otthon tartom.
De a lényeg…
A lényegem,
magyarázom a BKK-s ügyintézőnek.
Borzasztó, hogy a 9-esen mindent lopnak.
Hátizsákot, kutyát, teniszütőt, esernyőt, becsületet,
bevásárló szatyrot. Talán az állítmányt is
a mondatokból. De a lelkem…. Hát nem érti?
A nő becsukja a panaszkönyvet és megkérdi:
Honnan olyan biztos benne,
hogy tegnap megvolt.
***
54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások