Adhatnék erre egy közhelyes választ: több millió. Vagyis ahány ember él a Földön. Vagy ahány utazási iroda. De nem akarom a kérdést megkerülni. Ebben az immár apró városban van valami egészen különleges, ami miatt mindenki a saját legtitkosabb álmait látja benne. Nyilván ez a fekvésével is összefügg: egy víz színén lebegő város, melynek nincs igazi középpontja vagy magaslata. Ráadásul oly kicsike hely, hogy minden szeglet, minden beugró jelent valamit. Egyetlen nap alatt könnyedén bejárható – miközben persze egy élet is kevés hozzá. Az épületek Velencében sajátosan többfunkciósak: a velencei közkórház egyben a Scuola Grande di San Marco épülete, óriási múzeum, ráadásul a kórház és a kiállítótermek között elfér még egy, a városi polgárok által közkedvelt bár is. Velencében minden talpalatnyi helyet ki kell használni. Ez a furcsa térszemlélet eddig szinte minden utazót elkápráztatott, bár télen a szűkösség és az összezártság eléggé nyomasztó. És ugyanilyen szédítő az idő is ebben az aprócska városban: a bizánci idők emlékezete, a város semmihez sem hasonlító középkora, aztán a fénykor, mikor Velence volt a nyugat első gyarmatbirodalmának a középpontja, végül a hanyatlás, az operaházak, bűnbarlangok, szélhámosok, hamiskártyások kora.
Te magad miért vonzódsz a városhoz?
Azt hiszem, ez valamilyen megszállottság, amor de lonh, vagyis távoli szerelem, ahogy a trubadúrok mondják. Távoli szerelem, de nagyon kitartó. Én két álomváros, Velence és Budapest között születtem. Gyerekkoromban napjában többször hallottam a kanizsai vasútállomás hangosbemondóján: „Misztrál nemzetközi gyorsvonat érkezik Zagreb-Venezia felől, és indul Budapestre”. Második regényem, az Aranyhímzés a középkori Velencében játszódik. Sebe püspök ebben a labirintusszerű, csalóka városban ébred rá, hogy a történelemben nincs végső, kizárólagos igazság. Azt hittem, ezzel a regénnyel lezártam a Velence-szerelmet. De mikor a négy éves lányommal látogattunk ide, egészen új arcát fedeztem fel. Felfedeztem a város napfényes, játékosan igéző, csodálatos arcát. Ezekben az években kezdtem el foglalkozni Velence sajátos szociálpolitikájával és társadalomfejlődésével. Hallatlanul izgatott, milyen társadalmi modell segítette elő a velencei közösségi szellemet és innovációs lendületet.
Hogyan tudtad megszervezni, hogy három hónapon keresztül a lányoddal Velencébe tölthess?
Hát nem volt könnyű megszervezni. 2016-ban sikerült elcsípnem egy kisebb ösztöndíjat, a munkahelyem pedig hozzájárult ahhoz, hogy tömbösítve tartsam meg az óráimat. Nagy izgalmak után sikerült szállást szerezni, és elintézni egy állami iskolába a lányom iskolai felvételét. Ennyit még nem szervezkedtem, az egészen biztos. Az ösztöndíj jellegénél fogva leginkább egy kis kelet-közép-európai történész-kolóniában éltünk, de emellett nagyon sok más remek embert is megismertem. Öregeket, fiatalokat. Született velenceieket, hozzánk hasonló vándormadarakat. Szülőket, gyerekeket. Ha az ember egy kislány szemével is látja ezt a csodavárost, egészen más dolgokra is érzékeny.
Lebilincselő és mulatságos könyvedben olaszországi kalandjaitokat meséled el, de közben – irigylésre méltó könnyűséggel – bemutatod Velence történelmét is. Ráadásul egészen sajátos kapcsolódási pontokat találsz Velence és a középkori magyar történelem között.
Ezeket a kapcsolódási pontokat természetesen nem én fedeztem fel. A középkori és a kora újkori Velence és Magyarország kapcsolata szorosan összefügg. Három nagy dózsecsalád, az Orseolók, a Morosinik és a Grittik jutott a magyar trón közelébe. Az ő történeteik, hagyományaik különösen érdekesek. Ez nem az igéző-játékos város, hanem a világuralomra törő, komor Velence képe.
Vajon világuralomra tört-e Velence? Nagy dózséjuk, a Konstantinápolyt elfoglaló Andrea Dandolo nem koronáztatta magát bizánci császárrá. Velence nem költözött át Konstantinápolyba.
De megtehette volna – vagy majdnem megtehette volna. Andrea Dandolo rettentően öreg volt a legnagyobb győzelme idején, és a velencei testületi szellem, igazgatási-kiválasztási mechanizmus nem tartotta kívánatosnak, hogy egy hozzá hasonló formátumú, önfejű vezető kerüljön a város élére. A velenceiek tulajdonképp örökké védekeztek a túl nagy egyéniségek ellen, és mintha a kereskedői hitvallásukat és a politikai ambícióikat sem tudták volna teljesen összeegyeztetni. A kérdés később is felmerült. Mit tegyünk a törökökkel? Győzzük le őket, pusztuljunk el hősiesen, vagy kereskedjünk velük és próbáljunk meg valamiféle modus vivendit kialakítani? Nehéz kérdések. Egyébként, én úgy gondolom, Velence a magyar történelemből is ismert Orseolók idején állt legközelebb a birodalommá váláshoz, mikor dinasztikus kapcsolatokkal, térítéssel, gazdasági befolyással majdnem sikerült egész Kelet-Közép-Európát a befolyási övezetükké alakítani.
Velence nem nyugat. Ezt gyakran hangsúlyozod az esszéidben. De a Magyarországot amolyan kompországként ábrázoló teóriák nemigen számolnak Velencével.
Természetesen Velence nem nyugat. De nem is kelet. Bizánci függésben élő római katolikus latinok hoznak létre egy egészen különleges államformát, amely aztán a legstabilabbnak bizonyul Európában. Velence köztársasági államformája minden különösebb megrázkódtatás nélkül túlélt minden más berendezkedést. És mennyi innováció bölcsőjéül szolgált! Én ezt intő jelnek, jó ómennek tekintem. Ha csalódunk a nyugatban, nem kell okvetlenül a sztyeppe felé fordulnunk. Kelet-Közép-Európa is rendelkezik roppant sokszínű, előremutató hagyományokkal.
Ebben a beszélgetésben is említetted a szorongást és a borongást. Mintha Velence minden utazót, nemcsak az álmok álmodóit kényszerítené arra, hogy személy szerint is vessen számot a saját sorsával.
Persze. Velence a tükrök városa. A téli Velence a maga testetlenül gomolygó esőfelhőivel, áttetsző ködfátylaival szinte mindenkit szembenézésre sarkall. Furcsa, hogy az ember az európai történelem egyik legstabilabb pontján, a felfordulásoktól iszonyodó, a rendet mindig is abszolút értéknek tekintő Velencében szembesül azzal, hogy minden mulandó. Hogy egy szélroham elfújhat minket. Életünk minden órája: világvége. Ahogy életünk minden órája a legutolsó. De Velencében én nem csak az öregséggel, a halállal, az örökölt vagy tanult démonokkal néztem szembe. Majdnem harminc év telt el a rendszerváltás óta (én 2017 elején költöztem ki), hát hol is van a hazám tulajdonképpen? Van-e értelme még otthonról beszélni?
Ha már otthon. Mit szólsz ahhoz, hogy a szeptemberi Könyvhét is elmarad?
Borzasztó csapásnak tartom, még akkor is, ha maguk könyvek (köztük az én Velence-könyvem) is megjelenik. Lehet persze álmodozni a szellem köztársaságáról, chatelni, telefonálgatni, de épp Velence, ez a bámulatos város bizonyítja, az ott-létet, a személyes kapcsolatokat nem pótolhatja soha semmi.
De lesz könyvbemutató?
Igen, szeptemberben még elutazom egy fesztiválra, és utána tervezünk egyet.
***
53 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások