„Berendeztem én már a világom
és kirándulok benne, mint egy bölény…”
Énekelték két évtizede Kispálék, és tényleg berendeztük így-úgy mindannyian, ti is, akik ismerőseim vagytok.
Ha arra a rabati parkra gondolok Marokkóban, ahová már reggel elkezdtek gyülekezni a családok, halkan beszélgetve, kis kosarakban ennivalót eszegetve, ha a kínai kislány arcára gondolok, aki le akart fényképezkedni velem valamiért mindenáron, az asszonyokra a szent hegyek egyikén. Smirgliszerűen érdes munkáskezükbe fogták az enyémet, vagy a bolgár nyugdíjasra, aki, mikor éjféltájt megérkeztünk Veliko Trnovo várótermébe, magához invitált minket, két hippi külsejű ismeretlen külföldit, hátizsákkal, szállást adott és örült, hogy reggelivel is tudott nekünk kedveskedni, vagy a bolgár vendégmunkásokra, akikkel Görögországban táncoltunk valami kólófélét rogyásig járva, – olyan szép embereket ritkán láttam,- egyedül Pavel volt szétcsúszott, viszont remekül ropta, míg össze nem esett.
Ha arra, milyen szép volt Indiai vendéglátókkal földön ülve lakomázni, a hódolókat finoman lerázni, hallgatni reggelente a Krisna hívők ingyen ételosztásra hívó dallamát, elkeveredve a müezzin énekével, és a reggeli vízhordó fiú vidám népdalával. Utazni kevés pénzből is lehetett, jó volt lengyel fiatalokkal állni Gdanskban, a hideg Északi-tenger partján, és az orosz elnyomásról beszélni, nem sejtve még a putyini korszak eljövetelét. Olcsó jazz lemezeket hozni haza boldogan a helyről, ahol nemzetközi jazz fesztiválokat tartottak, míg ők csudaszép favázas házaikat mutogatták büszkén, mialatt címeket cseréltünk.
Akkor még semmit sem tudtunk a globális felmelegedésről, New York méretű jégszirtek olvadásáról, vizeink romló állapotáról, ahogyan arról sem, hogy a mi szüleink is halandók, és egyszer csak ott állunk majd az ő berendezett világukban, nélkülük, nem kell többé levenni a cipőnket az előszobában, és nem halljuk többet a hangjukat.
Ott kezdődik a szeretet, ahol már nincs ajándék, amelyre számíthatunk. – írta Antoine de Saint-Exupéry és értem, mire gondol.
Kérem vissza a régi életemet, amiben naivan, azaz tudatlanul éltem, nem sejtve, hogy mi minden jöhet még!
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások