EUGENIA S. LEE: Síkok és idők

Az a kolostor ott a másik parton, magas hegyek közt elrejtezve őrzi, és egyben szívja magába a természet nyugalmát.
Álmomban jártam ott és ébren is később.

Tört fehér lenvászon ruhában szorgoskodó szerzetesek adtak ennem. Fáradt voltam, hosszú ideig gyalogoltam az erdőben. Azt éreztem, hívnak. Külön kis ház várt, az étkezőasztal üresen még, de odakészítve, az ülőpárnák a helyükön. Leültem. Hangtalanul sürögtek, forogtak körülöttem, hoztak vizet a forrásból, megterítették az asztalt és belépett aki hívott. Idősebb volt nálam, arcán az a fajta béke, amit máshol nem látni, csak szelíd, hitükben igaz embereken.

Elém helyezték a rizses tálat, figyeltem, ahogy a félárnyékban, apró pamacsokban engedte ki magából a gőzt, majd elhalkult, és csak az édes illat maradt mi betöltötte a helységet.
Felemelte a pálcikáját, majd én is. Ettünk. Szótlanul, élvezve a gondosan készített, egyszerű fogások tisztaságát, az erőt, amit az étel adni tud, ha úgy készítik el, és úgy is fogyasztják, gondosan.

A nap lemenőben még elköszönt, aranyba vonta a fennsíkot, majd egy pillanat alatt eltűnt a magas hegy orma mögött, és hirtelen este lett.
Csípősre fordult az idő. Meleg, zöld teát kortyolgattunk apró csészéinkből.

Ismertük egymást, ez nem kétséges. Szerettük is, ez sem. Bennem erős volt a tisztelet, benne a gyengédség irántam. Nem szóltunk, amit éreztünk az bőven elegendő volt.
Láthattuk egymást ebben az életben is pedig nem, hiszen álom volt, de vannak álmok, amelyek után az ember egészen nyilvánvalóan felismeri, hogy az a valóság és ez, amit itt naponta élünk, ez a földhözragadt, gondokkal terhelt magánpokol, ez csak egy illúzió.

Elkészült a hálószobám.
Felálltunk, kikísért a fennsíkra, ahol a holdfényben a két kőteknős jelezte, ez itt a béke szigete idegen, halkítsd le a hangod, emeld fel a lelked, hogy legalább egy pillanatot adj magadnak, amikor átéled azt a nyugalmat, amit földi életeid során szinte soha máskor.

Szertartásos meghajlással elköszöntünk, s utoljára még a szemembe nézett, biztatott. Azt akartam kiolvasni belőle, hogy valahogy mégis jó úton járok.

Elkísértek a hálóhelyemre, kellemesen duruzsolt a padlófűtés.
Átöltöztem az odakészített köntösbe, lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.

Reggel ajándék várt. Egy imafüzér, ugyanaz a tört fehér szín, mint mindenhol, a szemekben kézzel formázva egy-egy lótusz virág.

Felébredtem.

Egyik utam alkalmával, a reptéri transzferben nagyon megfájdult a fejem. Nem messze tőlem ült egy férfi, ugyanaz az arc, mint álmomban, mégsem ő volt. Odajött hozzám, kérdezte, mi baj. Udvariasan válaszoltam, hogy a fejem. Néhány ponton megnyomta a vállamat, természetesen miután engedélyt kért, hogy hozzám érhessen, és fejfájás volt, nincs, elmúlt. Elég buta arckifejezést vághattam, mert nevetve mesélte, hogy taekwondo mester, és ért egy picit az akupresszúrához is, de semmi az egész, és neki amúgy is indul a gépe, jóformán megköszönni sem volt időm, már el is tűnt a szemem elől.

Megint évek teltek el és megleltem a kolostort is. Műemlék, szerzetesek nem lakják.

Végigjártam, bár ne tettem volna. Fizikai fájdalom volt, amit éreztem, az üresség fájdalma, valami, ami a lélek nélküli dolgokból jön.

Még később meglett az imafüzér is. Ajándékba kaptam egy rokonomtól. Nem tudom hogyan választotta azt, amiről annak idején álmodtam, honnan szerezte vajon, hiszen nagyon ritka és értékes darab. Egy ebéd alkalmával adta át, ahol kihozták a rizses tálat, alacsony asztal mellett ülőpárnákon ültünk, apró gőzpamacsokat eregetett a tálkámba halmozott rizs, majd elhalkult és édes illata bevonta a szobát.

***

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”