Tegnap, miután felébredtünk, jó késő délelőtt, hiszen vasárnap volt, pihenhettünk kedvünkre, megebédeltünk és elmentünk Ilsanba a sógornőmhöz meglátogatni anyósomat. Nem kapcsoltuk be a tévét itthon, mi nem szoktuk háttérzajként használni, tudunk egymással beszélgetni és magunkat is elviseljük, következésképp tudatosan használjuk a televíziót, többnyire mint hírforrást és szórakozást. Az autóban is pendriveról szólt a komolyzene, Martha Argerich zongorázott. Egy régi felvétel volt, fiatalabb korából, ereje lenyűgöző. Közben néztem a tájat, a rizsföldek elkezdtek lassan besárgulni, de még több a zöld, mint a sárga, messze még az októberi aratás. Szép, tiszta volt a levegő, de autópályán haladtunk, és a forgalom is erős volt, sok újat nem láttam a természetből.
Anyósom kapott egy szuper kórházi ágyat, távirányítóval, ezer és egy állítási lehetőséggel, vízmatraccal, hogy ne legyenek felfekvései. Az állam adja az ilyesmit kölcsönbe, akit otthon ápolnak és szüksége van rá, annak. Ettől persze ő még haldoklik. Már csak csont és bőr, a térde nagy görcsként mered ki csonttá fogyott lábszára és combja közül, kezei mintha megnyúltak volna, mert elfogyott a hús az alkarjáról is. Mikor odaértünk, akkor ébredezett, aztán nem akart enni, kiköpte az ételt, még dühös hangot is adott, amit hónapok óta nem tett, mérge sokkal inkább volt aranyos, mint ijesztő, ezért aztán jót nevettünk, bár azt hiszem ő egészen komolyan gondolta, hogy elege van, és ne tömjük tovább étellel bármilyen finom is az. Beszélt is, próbált valamit magyarázni a férjemnek, de aztán valahogy félbemaradt, erőtlenné vált, nem tudta tovább mondani, amit szeretett volna. Annyit azért mondott, hogy pár napon belül ő meghal. Nem volt kétségbeesve, csak azt akarta, ne nyúzzuk már átöltözéssel, fürdéssel és körömvágással, zuhannyal és hajmosással, hagyjuk békén elmerülni, készülődni.
Persze, hogy sem a lánya, sem a fia, aki a férjem, ezt nem érti, nem akarja érteni, elengedni nagyon nehéz, ilyenkor az ember minden percért hálás, minden félbeszakadt mondatot meg akar fejteni, egy élet összes hibáját jóvá akarja tenni. Önzés, persze, hogy az. Az ember önző, szeretetében is az. Nem akar úgy élni, hogy nem tett meg mindent a haldokló anyjáért, még akkor sem, ha ez a minden gyakorlatilag semmi szükséges, semmi, amit a haldokló kíván, semmi fontos, hanem pótcselekvés, etetés, pelenkacsere, hajmosás és tiszta ruha, önbecsapás.
A sógornőm szerzett hospice házat, ha eljön az ideje, oda viszik majd a mamát. Orvoshoz is hordja, van egy híres rákközpont Ilsanban, közel a lakáshoz, tolókocsival letolják az autóig, bekötve nem dől el, a kórházban pedig az ápolók kiszedik az autóból, vért vesznek, röntgeneznek, és persze nem mondanak mást, mint amit mi is tudunk, a rák lassan vagy hirtelen de győzedelmeskedik a test és a tudat felett is.
Először nem tudta kik vagyunk, a lányáról azt mondta, hogy egy asszony aki őt szokta etetni, engem csak nézett és nagyon próbált emlékezni, végül feladta. A fiát a szomszédnak nézte, a lányomat sem ismerte meg. Kicsit később már tudta, hogy szeret bennünket és figyelmesen hallgatta amit meséltünk, de nem hiszem, hogy meg tudta volna mondani, pontosan kik vagyunk.
Mégsem volt szomorú vagy patetikus a hangulat, néha kicsit drámai, néha vicces, de úgy általában gondoskodó, amit ő még mindig, minden szenvedése ellenére többnyire békésen eltűr, hogy nekünk könnyebb legyen ha ő már elmegy.
Órákkal később lassan hazaindultunk, akkor már este volt, hallottuk, hogy Észak-Korea hidrogénbomba robbantási kísérletet hajtott végre, hogy Abe, a japán miniszterelnök Trumppal vállvetve követeli a tetteket, ami persze a Koreai-félsziget lakosainak bőrére menne, úgy meg könnyű követelőzni.
Egy fáradt pillanatában a sógornőm kifakadt, hogy legyen már végre az a rohadt háború, és haljunk meg mind együtt mielőtt anyu meghal, majd elmorzsolt egy kibuggyanó könnycseppet a szeme sarkából, és zsörtölődött tovább a mamával, hogy nem eszik eleget, közben nevetve mesélte nekünk, hogy ha a mama nem eszik és ő erőszakos, még káromkodni is szokott a mama, amit pedig soha nem tett életében, közben nevettünk persze mi is, a picike, jól nevelt, intelligens és mindig csendes asszonyról nehéz volt elképzelni, amint káromkodik.
Hazafelé egy szupermarketben megvásároltuk a babkávét és a tartós élelmiszereket, a mindennapit a közeli kis boltok valamelyikében szoktuk. Vettünk egy nagy csomagnyi péksüteményt és hazafelé a kocsiban megettük. Itthon még főztem nekik vacsorát, mert se a gyerek, se az apja nincs meg kenyéren.
Ettek és lefeküdtünk, de már nem volt erőm a híradót nézni, álomtalan alvásba zuhantam, átfutott a fejemen, hogy nem így szeretnék meghalni, de ez aztán végképp nem kívánságműsor, és mégis mennyit segít, hogy látom, mások hogy birkóznak meg a feladattal, akár apám, akár most az anyósom, akár az az asszony, akit Martonvásárnál én húztam ki a balesetes autóból, és fogtam a kezét amíg meg nem halt.
Mikor két ismeretlen ember az élet legfontosabb pillanatában egymásra talál és közösen élik át azt, elmos minden különbséget élet és élet között, nevetségesen szánalmassá tesz minden politikát, érdeket, pénzt, hatalmat, befolyást, mindent, amit nem viszünk magunkkal a túloldalra, márpedig abból nagyon kevés van.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások