Függetlenül attól, hogy elköltöztünk apósomtól, és szert tettünk egy saját autóra is, mivel a papáé már egyáltalán nem szeretett volna működni, leállt a légkondi, eltört benne a sebességváltó rúd, azért a napjaim döntő többsége még mindig a kórházban zajlik, bár mostanra kialakult egy olyan beosztás a sógorommal és a sógornőmmel, ami lehetővé tesz mindannyiunk számára némi pihenést is.
Anyósom állapota lassan, egyenletesen és folyamatosan romlik, nagy figyelmet az étkezéseken kívül már nem igényel, csak úgy van és néz maga elé, de többnyire alszik.
Egy 6 ágyas onkológiai szobában sok mindent lát az ember.
A betegek többsége nem reklamál, nem szól semmiért, általában olyan karakterű emberek, akik benyelik a gondjaikat, egyenes út a rákhoz.
Van egy nénink, na ő viszont rácáfol minden hasonlóan leegyszerűsített előítéletre, még az élő fába is beleköt, egészen nyilvánvalóan keresi a lehetőséget, hogy veszekedhessen valakivel. Nyafogós, jajgatós, és úgy általában elégedetlen mindennel, hogy ő nem fojtja magába a problémáit az egyszer biztos.
Persze, hogy jövök én ahhoz, hogy pálcát törjek bárki felett akinek a fájdalmait még morfinnal sem képesek csillapítani, pedig azon az osztályon nem spórolnak vele, csak egyszer kell kérni, már hozzák is.
A nővérek és az orvosok egy szobába telepítették a hasonló korú néniket, akiknek a kilátásai is hasonlóak, azaz gyakorlatilag nincs esélyük a gyógyulásra.
Mikor egy-egy beteg állapota válságosra fordul, egyágyas szobába viszik, a hozzátartozók olyankor mind odasereglenek, nem hagyják egyedül meghalni.
Réges-régi hiedelem Koreában, hogy a haldokló lelkéért egy jó és egy rossz „angyal” jön.
Ha sötét van, vagy félhomály, rossz energiák, félelem és magány, a sötét erő ragadja magával a lelket, és viszi a hitvilágnak megfelelő pokolba.
Ellenben, ha a szerető család van jelen, ha énekelnek, ha vallásos rigmusokkal elűzik a gonoszt, a lélek a mennyországba, vagy az annak megfelelő helyre kerül, a „ legyen a te hited szerint!” örök érvényű törvényeként.
Koreában nem beszélünk a betegség halálos voltáról, ha tisztában van vele a beteg, ha nem, akkor sem.
Sokan, ahogy anyósom is, nem tudják pontosan a saját állapotukat, és nem is szeretnék tudni. Ettől még tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy meg fognak halni, de az valahogy magánügy, nem szeretnék ezt sem az orvostól, sem tőlünk hallani.
Az orvosok erre a „ss” kódot használják, azaz fel van nekik írva, hogy az ilyen kóddal rendelkező beteg állapotát nem a beteggel kell megbeszélni, hanem a felelős hozzátartozóval.
Hosszú napokat és éjjeleket töltve halálos betegek között, átértékelődnek a dolgok.
Kevéssé lesz fontos az egész színház, amit az életünknek nevezünk, az a néhány kedves szó és gesztus amit életünk során adunk vagy kapunk, azok jelentősége viszont egészen felértékelődik.
A félelem is alábbhagy, hiszen mind elmegyünk egyszer, a halál épp olyan természetes, mint a születés.
A karrier, a pénz, politika és egyéb világi hívságok egyenesen nevetségessé válnak.
Az a kéz, aki fogja a miénket a félelem pillanataiban, az fontos.
Az a kéz, amelyik szánkhoz emeli a kanalat és szelíden etet, az fontos.
Az a lélek, aki segít, de soha nem aláz meg, az ajándék.
Ahogy szűkül a világ kívül, úgy nyílik meg befelé, úgy készülünk elköltözni és áldott, akinek van ideje ezt megélni, lassan hangolni magát az elmúlásra.
Hirtelen meghalni Koreában az egyik legszerencsétlenebb dolognak számít és már értem, miért.
Egyre gyakrabban jut eszembe apám, akivel nem tudtam ilyen gondosan bánni, mert túlságosan fájt. Lehetőség szerint elmenekültem, kifogásokat kerestem, nem akartam és nem tudtam végignézni a halálát.
Nem tudom jóvá lehet-e tenni meg nem tett dolgokat, azt hiszem nem, az az idő elmúlt, az az ember már elment, annak a hiteltelenségnek a terhét cipelni fogom.
Nem is azért teszem amit teszek, egyszerű ösztön, egy élet a másikért mozdul, nem nagy dolog, természetes.
Most pihenek a szép kis lakásomban, kirándulok az új autónkkal, jókat főzöm és eszem, nézem, ahogy az Uám hegy bérceit felhők takarják, de kicsit mást látok, mint néhány héttel ezelőtt, más lett a fontos, mint korábban, de azért kékre és rózsaszínre festem a hajam, vettem két új nyári nadrágot is, nem kívülre szól ami változott.
Nem lettem szent, mert egy haldoklót ápolok, és nem is világosodtam meg tőle, problémásabb részeken a humorom segít át, mint már annyiszor az életben.
Mikor a mama hallucinál, mondja, hogy odaégett az édesburgonya, mert elfelejtette levenni a tűzről, akkor válaszolok, hogy nem baj az, ha kicsit megkapta az alját, talán még finomabb.
Olyankor mosolyog.
***
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások