Még mindig nem ért ide a monszuneső, forró a levegő, hajnali fél három van, felébredtem. Este kilenckor kidőltem, pedig nem is dolgoztam ma sokat, de a páratartalom lassan az elviselhetetlent súrolja, vacsora alatt egységes, vékony csíkokban folyt rólunk a víz, végül mindegyikünkön már csak egy ujjatlan trikó maradt, annál tovább itt még családi körben sem illik vetkőzni.
Pár napos távollét után megérkezett a férjem, jó volt, örültem. Anyósom ma kevésbé élni vágyó napját töltötte, úgyhogy kivételesen mi akartuk helyette. A sógornőm rendszeresen megtömi, mikor már nem akar enni, akkor elkezd játszani, hogy még öt kanál, akkor jön az alku, hogy három, de ilyen-olyan trükkel lesz az hét is a végére és a mama szeme huncutul csillog, megint megizzasztott bennünket. A másik neuralgikus pont a séta. Nehéz, az izmai a kezdeti sok fekvéstől elsorvadtak, persze, hogy nehéz, de muszáj. Ő viszont ígér, ahogy mifelénk szokás mondani, nem tud olyan szegény lenni, hogy ne ígérjen, ellenben ha eljön a beteljesítés ideje, akkor csak rázza a fejét, hogy majd holnap. Ma nem hagytuk, nincs holnap, ma van, muszáj mozogni. Estére ő is nagyon elfáradt, ez az időjárás minden embert megvisel, beteget, egészségeset egyaránt. Közben néha figyelem, hogyan élik túl az életüket más emberek.
Valamikor régen találtam egy fotót a neten. Egy copfos kicsi lány volt rajta, földre támasztott nagy táblát tartott és másfelé nézett. A táblára az volt írva, hogy „ Life : The choice you can live with.” Azaz az élet azon döntések sorozata, amellyel együtt tudunk létezni, s lám milyen igaz, mennyire más és más taktikákat alkalmazunk arra, hogy ne kelljen önmagunkkal szembenézni, mennyire más és más döntéseket hozunk, hogy élhetőnek érezzük a szenvedések világát.
A nő akivel mostanság összezárva élek, egy évvel idősebb nálam. Alig hiszem, hogy jó házasságban él, egyetlen gyermeke itteni mércével mérve más sem, mint kudarc, saját karrierje az országosan is kimagasló kezdet után az alsó középosztály közönyös létébe fullad, motiváció már régóta csak a pénz, s a spiritusz hiányában abból sem jön sok. Ő úgy dönt, hogy ignorál. Nem veszi tudomásul, amit nem szeretne tudni. Nem tudja, hogy a férje minden éjjel három után jön haza, ellenben határozottan megkönnyebbül, mikor dél körül elmegy itthonról. Azt hiszem emberemlékezet óta nem beszélgettek. Nem ismeri a gyerekét sem, az pedig legtöbbször így találja kényelmesnek, s ha néha mégis kibújik a szobájából némi törődésre vágyva, az anyja nem tudja mi a baj, kérdezi, csak jót akar, de a gyerek nem válaszol, pár perc után feladja és ismét bezárkózik, anyuka pedig megnyugszik, hogy a dolgok visszatértek a „normális” kerékvágásba.
Folyton csinál valamit, de semmit sem fejez be, ha mégis, az valami olyasmi, mint két fregoliról leszedett és összehajtott trikó, mely már nem kerül be a helyére a fiókba, valahol a soha el nem rakott porszívó, és a téli ingekkel telepakolt vasalódeszka környékén landol és ott belevész a nem gondolkodás tárgyi útvesztőjébe. Tele szatyrokkal ér haza, háromnegyede majd a kukában végzi. Vásárolni szeret, az egy kis endorfint termel, főzni már nem. A hűtőt majd egyszer régészek fogják kiüríteni és megállapítják, hogy a kor embere gyűjtögető életmódot folytatott fél tenyérnyi fagyasztott marhahús darabokból és rendelt ételek mellé járó, önmagában fogyaszthatatlan szószokból, a rendszerezés teljes hiánya mellett. Sokat olvassa a telefonját, mások még szarabb életét nézi, mint oly sokan mások, akik a sajátjukról nem vesznek tudomást. Nagy szappanopera rajongó, de előttem szégyelli, ezért mostanság híradót és talk showkat nézünk. Az előbbit unja, az utóbbitól fél, az itteni beszélgetős műsorok igen értékes szemnyitogató hatással bírnak és ő nem buta nő, épp ezért ezeket kerüli, olyankor nekiáll pakolni valamit valahová, s miután én kianalizáltam a felvetett problémát alaposan, csodálkozva látom, hogy semmi nem változott, a két trikó mellé talán került néhány pár zokni is, de bizonyos nem vagyok benne.
A férfi nemigen beszél, ha enni akar kér, de többnyire nem akar, iparkodik mielőbb elmenni otthonról, nem tudom vajon emlékszik-e még, hogy néz ki a lánya, nem találkoznak gyakran.
A félbetört karrier máig sajgó sebét amatőr és fél amatőr zenekarok szervezésével tölti, karmesterkedik a helyi önkormányzat amatőr ének-és zenekarában, vasárnaponként templomi kórusvezető, kottahegyeket digitalizál, printel majd szó nélkül eltűnik, s mögötte könnyebb lesz a levegő.
Van, aki most nő fel, aki látja elszakadni a régi családi köteléket, aki érzi, hogy magára maradt a nagyvilágban, sőt maga választotta családja rá támaszkodik. Ő mérlegel, dönt és cselekszik, cserébe fáradt, fél és dohányzik. Most még bántja sok minden, de majd leszokik róla, hogy minden kutyára követ dobjon amelyik megugatja. Ő meg szeretné ismerni önmagát, s mint ilyen, számomra értékes ember.
Végezetül vagyok én, az örök kívülálló, az elemző, a racionalizáló, a másokat gombostűre tűző, aki szintén nem teljesen őszinte önmagához, de gyakran próbálkozik, s ez így ötven felé talán már el is várható.
Rengeteg módszer létezik még, a cserepes virághoz hasonló módon való vegetálástól, a sunyi róka magatartás által való mindenáron pénz szerzésen át egészen az ostobaság olyan mértéktelen mértékéig, ahol igazán nem probléma az értelmes élet kérdése, azon a színvonalon ez fel sem merül.
Egy szó, mint száz, itt is csak emberek élnek, s ha emberségesebben is teszik ezt, mint ott, ahonnét származom, kinek, kinek itt is megvannak a maga illúziói, kábszerei és pótcselekvései, mert az élet nagyon nehéz, s önmagunkkal nonstop szembesülni senkinek sem szokott sikerülni sehol a világon.
***
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások