Szilágyi Varga Zoltán: BAPÓ
Az én Tátim, (nagyapám) anyai ágon Gergely Gyurka volt. Első világháborús veterán. Isonzónál sebesült, bal alkarját érte a puskagolyó. Ennek emlékére egy életre a markához szorulva letapadva maradt két ujja. Nekünk gyerekeknek kiváltság volt hogy melyikünk vághatja le a merev ujjak körmeit, hogy ne fúródjanak a tenyerébe.
Ő még fehér harisnyát hordott, s ha csak tehette, fejét a botjára támaszkodó ökleire hajtotta és mélyen elgondolkozott. Pontosabban elszunyókált – főleg prédikáció alatt. Hogy milyen világ lehetett a kobakjában, már kideríthetetlen. A testtartás, a tar koponya, a bogos- csontos kézfeje ráncaiba évődött kimosakodhatatlan kosz, a kopott térdű harisnya… megannyi külső jel, egy halványuló emlékű kor mementójaként.
Konkrétan ez a rajz, bár Tátit idézi, Tornai Endre szobrász barátom bapójáról (nagyapjáról) készült. Ennek ellenére magaménak érzem, s a rajzban megfogalmazott szeretet révén MINDENKIÉ. Rajzolási technikájában úgy babráltam nagyító segítségével a rajzpapír textúrájának mélyedéseibe, mintegy előhívván a képet, mint a régészek piszkálják kíméletesen a földrétegeket, hogy sértetlenül hozzák felszínre régmúlt idők emlékeit.
***
Legfrissebb hozzászólások