Amikor a tankok megjöttek, a gyerekek kiszaladtak az udvarra.
A kerítésdrótba kapaszkodtak, nézték, ahogy a lánctalpak darálják az út agyagos földjét.
Dübörgött minden és szállt a por.
Volt aki azt gondolta, ezek a sárkánynál is félelmetesebbek. Igaz, hogy azoknak három vagy hét fejük van, de ezeknek egy sincs.
Ott kellene pedig lennie a hosszú cső végén fejnek, de nincs.
És maguktól mennek, amerre a lánctalp viszi őket.
Később az egyik fiú azt állította, hogy van fejük, csak középen.
Ő látta. Nem is volt olyan nagy a por! Látta, emberfejre hasonlított!
Ezt azonban nem hitték el neki. Túl kicsi volt, szavahihetetlen.
Egy kislány azt kiabálta, hogy reszket a föld a talpa alatt, és tényleg érezték.
Aztán nem jött több tank.
Amikor csend lett, félni kezdtek.
A tanítónő hangja olyan volt, mintha először hallották volna.
Befelé, mindenki befelé! Gyorsan!
A kezek elengedték a drótkerítést, a kopott cipők elindultak.
Az iskola ajtajában meglátták egymás maszatos arcát, a lányok copfjában porosak voltak a szalagok.
Valakik nevetni kezdtek.
De aznap már nem mentek ki az udvarra.
Az ablakon át látszott, hogy süt a nap, és enyhe szél lengeti az akácfák lombját.
***
Legfrissebb hozzászólások