Éveken keresztül a megszokott, legrövidebb útvonalon jött-ment a munkából. Reggel fél kilencre és délután háromkor, metrón, két állomás. Esőben, hóban, kiskabátban, kiscipőben: öt perc a metróig, három perc a munkahelyéig és vissza. Kifli vagy bécsi perec, esetleg tökmagos kocka törte meg útjának egyszínű hangulatát.
Ma, vagy holnap, de lehet, hogy tegnap – mindegy – egy hajléktalan a téren, a nemrég nyílt magyar élelmiszerlánc egyik puccos üzlete előtt alszik, a szellőzőnyílás felé fordultan. Tiszta ruháját a szellőző meleg szele fújja át. Mosópor és öblítő otthonos illata kavarog a jeges levegőben. A cipők kopogására megfordul, felül, mosolyogva néz körül. Biccent a járókelőknek. Sőt, a kedvesebbjének szép napot kíván.
Délután, a parknál egy másik hajléktalan. Nagy hangon köszön, újságját kínálja. Közben dicséri az arra járó hölgyeket, kit-kit a látható és érzékelhető előnyeiért. Az asszonyok meglepődnek, de udvarias, nem tolakodó, ezért nyugodtan mennek el mellette, jókedvűek. Egyikőjük-másikójuk kinyitja a pénztárcáját.
Holnap, vagy tegnap, de lehet, hogy ma – lényegtelen – a téren fekvő hajléktalan marconán ébred. Szemét dörzsöli, kócos haját megigazítja, nekitámaszkodik a falnak s átnéz a járókelőkön, az utcát, majd az eget szemléli. Szemével üdvözöl, ha valaki esetleg ránéz. Észreveszi a forró teát, amit valaki titkon melléhelyezett. Csettint nyelvével, kiissza a műanyag poharat és tovább nézelődik.
A parknál a hajléktalan kitörő örömmel fogadja. Ezután várni fogja, minden nap, mert szép a mosolya. Ne vegye tolakodásnak, sem sértésnek, nem akarja bántani, csak… beszélni szeretne. De látja, siet, menjen csak a dolgára… majd ha lesz ideje. Egy ötvenes csörren a tenyerében.
Holnapután, de lehet, hogy tegnapelőtt – nem számít – az üzlet előtt fekvő hajléktalan véres képpel ébred. Valaki megverte az éjjel. Más ruhában van. A szürke dzseki szűk, büdös. A nadrágja rövid, szakadt, cipője félretaposott, felemás. Háta mögött felborul a tablettásborral félig telt műanyag palack, amelynek tartalma utat tör az idegesen siető, kifényezett cipők rengetegében. Nem keresi az ismerős arcokat. A boltból egy dolgozó kilép, kólát helyez mellé, majd a dolgára megy.
– Tessék, vegye el – hajol fölé, és egykor dolgos kezébe egy ötvenest nyom. Értetlenül nézi a csillogó érmét, csak amikor már jó pár lépésre van tőle, nyújtja ki a kezét, köszönné meg. Hangja elakad a torkán, egy sóhajra még telik.
Az újságját kínáló vicceket mesél. Kőműves. Ennyi. Most is hébe-hóba dolgozik, de nincs hova mennie. Fáj a foga, de nincs ideje, tudja, i d e j e, hogy elmenjen a fogorvoshoz. Nem mesél magáról többet, inkább meséljen más. Az biztos érdekesebb és vidámabb. De ha nincs is mit regélni, itt az újság, azt is lehet olvasni. Akár együtt is. Szép tavaszi napunk van, nemde bár? Mi lesz ma ebédre, kedves hölgyem?
A következő napon, vagy az előzőn – egyre megy – kegyetlenül néptelenné válnak a közönyös, tömberdős utcák. Razzia volt.
Pár nap elmúltával, vagy előtte – egykutya – mindkét hajléktalan újra felbukkan. Maszatos pólóban, metilalkoholos üveggel az oldalukon, reszkető végtagokkal. Az első az üzlet előtt összerogy, a másik, ki tudja hányadszorra, végigméri magát, előveszi újságját, és mintha mi sem történt volna, elszántan gyűjteni kezdi a pénzét – az újrakezdéshez.
***
Legfrissebb hozzászólások