Felkértek egy többé-kevésbé összeállított verseskötet véleményezésére. A kérés igazából arra irányult, képvisel-e akkora irodalmi értéket az anyag, hogy érdemes lenne kiadni, pénzt, energiát fektetni a folyamatba, megéri–e az utánjárás. S aztán jött a legfontosabb ínba-húsba vágó kérdés, ha szükség volna szerkesztői munkára, vállalnám-e és mennyiért. Nehezen válaszoltam, elkértem a kéziratot, megkaptam elektronikus változatban, beleolvastam és elkezdtem gusztálni, véleményt formálni, mit is lehetne, kellene-e másképp. Ezernyi kérdés merült fel bennem? S halogatva az egyértelmű választ fel is tettem mindet? Ki a szerző, mi a cél a kiadással, van-e célközönség? S van-e valamilyen szempont szerinti előzetes terv, ami esetleg megkönnyítené az én munkámat is. Az mindjárt az első pillanatban látszott, hogy iskolázott ember műveiről van szó, akinek van íráskészsége, szociális érzékenysége, véleménye. Humora, ami nem megvetendő. A szerző 82 éves, nemrég ment el, hagyott itt minket örökre, valamikor újságíró is volt, műveiben tetten érhető mindez. Egy mondatban talán így jellemezhető: verses napló, melynek központi témája a táplálkozás, méghozzá egy nyugdíjas közétkeztetésben szerzett tapasztalatai. Klasszikus értelemben vett versekről beszélhetünk, rím, ritmus, strófa megléte jellemző rájuk. Mégis inkább rigmusfaragásnak éreztem az olvasott darabokat, miközben szórakoztam is. Csöndben a következő véleményem alakult ki: kis példányszámban, szűk baráti körben érdemes volna megpróbálkozni a közreadással, előtte azonban tényleg meg kellene szerkeszteni, formát, fazon adni a kéziratnak, egységes betűtípussal, a klasszikus tipográfia szabályait betartva összerakni nyomdakésszé. Nem volt nagy munka, s bár végül nem kértek fel rá, illetve mire döntés született, elvégeztem a szöveggel, amit tudtam, s amit feltétlenül fontosnak gondoltam. De álljon itt egy darab találomra a sokaságból, mely akár szemlélteti is a felmerülő kérdéseket:
VERSFARAGÓ
Betegségem gyógyítgatom,
Én, magamat ápolgatom.
A fájdalmat csökkentem,
Így jön vissza a kedvem.
Minden napra jutnak versek,
Bennük örömökre lelek.
Néha nem egy, kettő is,
Ha a szerző nem alszik.
Ma, harmadik ez a versem,
Bevallani nem szégyellem.
Olyan volt ez mintegy álom,
Magamat is szponzorálom.
Márpedig én nem alszom,
A verseket „faragcsálom”
Majd utána leírogatva,
Legyen mindennek nyoma.
A nyomkeresés alapján,
A szerző könnyen rátalál,
Amelyik téma érdekli,
Így, könnyen kikeresheti.
E kis könyv is így készült,
Témák szerint, sorba épült.
Sok vers van a „kajáról”,
És annak beltartalmáról.
Az foglalkoztatott engem,
Tudjam mindig mit kell ennem.
Vásárláskor az vezérelt,
Sorba vegyek minden ételt.
Levestészták és konzervek,
A konyhában heverésznek.
Elférnek ők egymás mellett,
Csöndben vannak, nem beszélnek.
Van közöttük sok finom,
Verseimben megírom,
Mit eszek én reggelire, ebédre,
Kora estén vagy az estebédekre.
Kettő óra harmincegy,
Fogy az idő „egyre megy”.
Háromra tán kész leszek,
És álomba merülhetek.
2016.06.10.00.51.
2016.06.10.02.31.
2016.06.17.03.58.
Budapest, 2016.06.17.18.33.
Az még a felületes olvasónak is látszik, hogy a szerző alapvetően két költői elemet használ: rímet és ritmust, s ehhez van is érzéke. Versek ezek a javából, jól mondható, tanulható, könnyen értelmezhető rigmusok. Huszonegyedik századi klapanciák, melyek egymást erősítik, egymásba folynak, és olvasásuk az átlagolvasónak is kellemes perceket szerez. De ennél nincs többről szó. Gondolatrögzítés rigmusban. S még ez sem baj. Nagyon helyesírási hibát sem találtam, de van itt valami mániákus dokumentarizmus, amiből süt, hogy az illető, ha más területen is, de szeretett adatokkal bánni, s akarva akaratlanul felmutatja egy szöveg lehetséges fejlődését, illetve az egy-egy darab alatt szereplő dátumokkal érzékelteti, nem egy ülésben készültek ezek a művek, visszatért hozzájuk; a fejlődés íve, s a változások persze nem látszanak, csak azt demonstrálják a dátumok, hogy például a kiválasztott példa esetében háromszor rugaszkodott neki, legalább háromszor változtatott rajta, míg aztán nagyjából egy heti időintervallummal be is fejezte a szóban forgó verset. Amikor ─ mintegy megelőzve a végleges választ a megrendelő részéről ─ magamnak átszerkesztettem a kéziratot, ezeket a dátumokat kigyomláltam, s csak a kezdő és végső keltezést hagytam meg. Úgy gondoltam, nem kell az olvasót terhelni ilyesmivel: hogy csak a dátumok láthatók, de hogy akkor mi is történt az nem, hanem csak a befejezett vers. Az adatokat értelmezheti egy kritikus, egy hozzáértő, de az olvasó olvasni akar, és valami érzelmi többletet vár a versektől. A gyomlálás után maradt egy egységes betűtípussal, a tipográfia elemi szabályainak megfelelő kézirat. Egy a sok közül. Szinte steril.
S aztán betoppant az a valaki, aki ideadta nekem a művet, s nem kertelt soká, azt mondta, köszöni nem kérik a szerkesztést, úgy gondolják, marad így ahogy van, ahogy az öregúr összerakta, kegyeletsértés lenne belenyúlni, s talán torzítaná is a lényeget. Nem örültem, de valahol, valahogy megértettem, hisz a kötet néhány példányban való közreadásával emléket szerettek volna állítani a szerzőnek, s talán ez így volt a leghitelesebb, hagyni úgy, ahogy megmaradt a szerző hagyatékaként ez a versgyűjtemény, hagyni, hogy személyes dokumentum legyen, akár egy valódi kézzel írt kézirat.
Néha jobb megoldást súg az ösztön, a szeretet, mint a vélt, vagy valódi szakértelem.
***
Nyírfalvi Károly alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások