Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vándor. Egész életében az utakat rótta. Városról városra járt, faluból faluba tévedt. Ha nem akadt, ahol megszálljon, kint aludt az erdőszélen, vagy a templomtoronyban, ha megtalálta a sekrestyést vagy a papot. Közben jártában keltében sajnálkozott, hogy bizony nyomorúságos dolog ez a vándorélet! Hej, bezzeg, akinek van hova lehajtania a fejét! Ha az Isten azt neki is megadná! Amikor azonban valaki munkát ajánlott neki, mindig talált valami kifogást.
– Az én derekam nem bírja a cipekedést! Tönkre ment a sok földön hálásba! – ezzel utasította el a molnárt, aki kosztot, kvártélyt is juttatott volna neki a fizetség mellé.
Máskor meg, amikor libapásztorkodni hívták, akkor meg azt mondta:
– Nem bírnak ezek a lábak egy helyben maradni, úgy megszokták a vándorlást! Hogyan is vállalhatnám én el?
Így aztán csak céltalanul lődörgött erre-arra. De nem is ez volt benne a legfurcsább, hanem a zsák, amit folyton a hátán hordott. Amikor valamilyen sérelem érte, fogott egy kavicsot az út mentéről, és apró betűkkel ráírta, hogy mikor, hol, ki bántotta meg. A zsák elég súlyosnak tűnt és az évek alatt csak egyre nehezebb lett. Alkalomadtán, amikor egyedül ücsörgött az erdőszélen, gondosan kirakta a köveket maga elé szép sorjában, és olvasgatta őket. A kopottabbakat különrakta és a végén erősen átírta a betűket.
– Á, ezt már majdnem el is felejtettem! – forgatta a kavicsot, és felelevenítette magában a kocsmárosnét, aki nem adott neki többé hitelbe bort.
Előkereste a legnagyobb darabot, dörzsölgette, nézegette, a szeme egészen összeszűkült.
– Ezt sosem tudnám elfelejteni! – s a szegény emberre gondolt, akinél éveken át megszállt, ha arra vitt az útja, de miután minden szegletben gyermeke aludt már a kicsiny házban, csak az istállóban tudott volna helyet szorítani a vándornak.
Azt gondolta, hogy ahol ennyien elférnek, ott még egy embernek is biztosan akadt volna hely. Mivel ő mindenkinél szegényebbnek érezte magát, jogosnak érezte a saját felháborodását. Így ment ez. A zsákban egyre csak gyűltek a kövek, már alig bírta el őket, de sosem dobott volna ki egyetlen darabot sem.
Egy szép napon összetalálkozott egy emberrel, aki ugyanúgy vándorolt, ahogyan ő. Csodálkozva nézegette a nehéz zsákot.
– Mit cipelsz, testvér, ebben a hatalmas zsákban?
– Köveket, kavicsokat.
– Ugyan minek? Nincs elég az út mellett?
– Azok nem olyanok, mint ezek. Ezek közül mindegyiknek története van.
Azzal megmutogatta őket, és elmesélte a hozzájuk fűződő történeteket. Várta a másik együtt érző arckifejezését, de az bizony teljes érdektelenséget mutatott.
– Én ugyan nem gyűjtök köveket. Nem is érnék rá, mert minden figyelmemet lekötik a fák, virágok és az állatok, ha éppen nem valakinek segítek.
Azzal szélesre tárta saját zsákja száját, amelyben friss cipót, szalonnát és egy kis üveg bort cipelt.
– Könnyű neked, látod, az enyémbe már semmi finomság nem férne! Ráadásul, amerre én járok, nem is szívesen adnak az emberek – fintorgott.
– Engem bizony mindenütt jó szívvel látnak – mosolygott a másik. – Gyere, komám, én is jó szívvel osztom meg veled, amit kaptam.
Miután jól teletömték a hasukat, közösen koptatták tovább vándorbotjukat. Hamarosan egy sebes folyású folyóhoz értek. Éppen jókor, mert a szalonna nagyon megszomjazott odabent. Először a jókedvű ivott, aztán a másik. Amint a folyó fölé hajolt, a zsákja hirtelen meglódult és a fején átbucskázva berántotta őt a vízbe.
– Engedd el a zsákodat! – kiabálta neki a másik vándor.
– Hogy is tehetném? Benne van az egész életem!
Emez annyira sajnált volna megválni a kavicsoktól, hogy inkább elmerült velük. Még ma is szorítja a zsákját, ha el nem engedte.
***
Bábel Antónia alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Bábel Antónia író, költő, óvodapedagógus 1982-ben született. Dabason él férjével és kislányával. Meséket, verseket, novellákat és kisregényeket is ír. Történeteivel nemcsak gyönyörködtetni igyekszik, hanem értékeket is közvetít.
Foglalkoztatja a pszichológia, a gyermeklélek, az élet értelme, a természettel harmóniában való lét.
Fontosnak tartja az elesettek, rászorultak megsegítését, ezért 2013 óta a helyi Karitász tagja.
Fontos számára a környezetvédelem, 2013-ban Télessy István környezetvédelmi díjban részesült a helyi újságban publikált cikkéért és környezetvédelmi tevékenységéért, illetve több irodalmi díjat is elnyert.
A Lopott vétkek című remek és fordulatos novellája 2017 májusban az I. Nemzetközi Mécs László Irodalmi Díj osztott első helyét méltán érdemelte ki.
Legfrissebb hozzászólások