Örömteljes, hosszan tartó boldogságot kívánunk az ifjú párnak, Babi, Gyuszi. A távirat hátoldalán a korabeli reklámszöveg: Egészségét szolgálja, ha mindenütt Nektárt követel! Növekvő kíváncsisággal olvasgattam a többi köszöntőt is. Íme egy másik, amelyiknek a szóhasználata sok mindent elárul arról a mára végérvényesen elmerült korszakról. Kedves Klárika! Bocsássa meg, hogy még csak most gratulálok, de az értesítést ma kaptam kézhez, mivel érkezése idején Pesten voltam és a cselédünk úgy elrakta, hogy csak most jött elő. De a jókívánság, azt mondják sosem késő! Fogadja hát tőlem el, így utólagosan! Kezeit csókolja: Kismányi-Mányi Döme József. Közel száz ilyen és ehhez hasonló gratulációt, üdvözlő táviratot találtam abban a cipős dobozban, amiben Klára a számára fontos iratait őrizgette. Csupa számomra ismeretlen ember küldte őket, akik már régen nem élnek, de az ő életüknek részesei voltak.
Klára és Zoltán egymásra találása igazi, első látásra történt szerelem volt. Pedig megismerkedésükben volt egy kis fondorlat. Amikor Klára nővére valami könnyű betegség miatt kórházba került, mindjárt feltűnt neki a fess klinikai gyakornok. Mikor néhány nap múlva kijött és Klára meghűlés miatt lázas lett, a fiatal orvost hívták ki, hogy vizsgálja meg. A többi már ment magától. A társadalmi előírásoknak megfelelően hamarosan eljegyezték egymást, és a házasságkötés időpontját is kitűzték. Nászútra Velencébe kívántak utazni, de az valami miatt elmaradt, és soha nem tudták bepótolni. Különleges kötelékben éltek. Az a fajta kapcsolat alakult ki közöttük, amiben egymástól távol is megsejtik a felek, ha történik valami a másikkal. Számukra a házasság sohasem lett teher, pláne nem vált „elévült intézménnyé”, amit úgymond „új alapokra” kell fektetni. Megnyugtató volt látni, hogy akadnak olyanok, akik semmit sem változnak. Nekem úgy tűnt mintha évtizedekig egyáltalán nem öregedtek volna. Egymás iránti ragaszkodásuk ellensúlyozta szomorúságukat, hogy nem lehetett gyerekük. Klára finom arcbőre idős korában is mutatta hajdani vonzerejét, tekintete mindig őszinteséget árasztott. Mosolya azok közé a ritka dolgok közé tartozott ezen a világon, ami szép és jótékony hatású. A fényképalbumban lapozgatva mindig megállok, ha az ő képét látom. A mosolyától szája kecses lesz, szemöldökének íve megváltozik, fejének formája karcsúra nyúlik, kétoldalt kis gödröcske jelenik meg rajta, s tekintetét valami megmagyarázhatatlan szelídség festi át. Amikor szüleim elváltak és én kosztos diákként tengettem napjaimat egy családnál, jegyeim a gimnáziumban hirtelen leromlottak. Félő volt, hogy megbukok néhány tárgyból. Kálra felvette csinos ruháját és felkereste osztályfőnökömet. Biztos vagyok benne, hogy a mosolyával vette le tanáromat a lábáról. Időnként érdeklődött keresztanyám iránt, és ebből tudtam, hogy mosolya tünékeny boszorkányságának milyen nagy hatalma lehetett. Nem mintha bármennyi kacérság is lett volna benne.
Zoltán magas, nyúlánk termete, mozdulatainak kimértsége, tiszteletet és nemes eleganciát fejezett ki. Az elégedettség, vagy az öröm érzése, ha meg akart rajta jelenni, mindig együtt járt önmaga fékezésével, mert komolysága, amit a gyógyító szerep előírt neki, nem engedte, hogy az arcára is kiüljön. Figyelmes fejtartása, érdeklődő tekintete mindenkiben bizalmat keltett. Betegei a rendelőbe belépve valahogy azonnal megnyugodtak, biztosak voltak abban, hogy a részletes anamnézis, az alapos vizsgálat után javasolt gyógymód eredményes lesz. Ő még a nagy Korányi professzortól tanulta a belgyógyászat alapjait. Amikor a házassága miatt el kellett hagynia a klinikát, hogy kikerüljön a „díjtalan gyakornoki” státuszból és végre pénzt is keressen, professzora ezekkel a szavakkal jellemezte ajánlásában: Gyakorlati érzéke, szorgalma, jó modora, lelkiismeretessége és alapos tudása predesztinálják, hogy a gyakorlat terén jó eredménnyel működjék. Belgyógyászati rendelés vagy osztály önálló vezetésére teljesen qualifikáltnak tartom. A dicsérő sorokat élete végéig, a legféltettebb okmányai között őrizgette. Zoltán hamarosan osztályt vezethetett, és haláláig kijárt neki a „főorvos úr” megszólítás.
Nyolc-tíz éves lehettem, amikor egyszer velük nyaraltam valahol a Dunakanyarban. Egy kicsi házat vettek ki. Csodás kilátás nyílt a folyóra a domboldalról. Minden este kiültünk az erkélyre, és vártuk a vízparti töltésen futó vonatot. A távoli sínek felől egy éles füttyszó jelezte, hogy közeledik, aztán tisztán hallatszott a nehéz test gördülésének hangja, és a kanyarban hamarosan feltűnt a vonat, de onnan, messziről valamiféle játékvasútnak látszott. Hosszú füstcsíkot húzott maga után. A folyón túl magasodó hegy csúcsát már elérte a nap erejét vesztett korongja, egy darabig habozott, aztán hirtelen eltűnt mögötte. Az esti szellő a vízpartról nedves levegőt hajtott felénk. Az eget kémleltük, próbáltunk minél nagyobb darabot befogni belőle, az első csillagok már remegtek az égen. Szokatlan látvány volt ez nekem, aki addig nagyvárosban élt, ahol az utcalámpák fényei eltüntetik a háztetők fölötti esti világot. Délelőttönként lesétáltunk a partra, a falusi kutyák ugattak, vicsorogva futottak a kerítések túloldalán. Féltem tőlük. Mi lesz, ha kibújnak egy lyukon és ránk támadnak? Izzadt tenyérrel szorongattam keresztanyám kezét. Egyszer emlékszem váratlanul egy nagy testű kutya került az úton elénk, és hörögve támadt ránk. Rémülten megálltunk. Zoltán hirtelen jött ötletét követve kinyitotta a nagy, fekete esernyőjét, a kutya, a váratlanul terebélyessé növekedett ismeretlen tárgytól visszahőkölt, megfordult és behúzott farokkal eliszkolt.
Tágas lakásuk volt, a világos hal, ami egyben az orvosi várószoba szerepét is betöltötte, neobarokk szalongarnitúrával volt berendezve. A kanapé fölött a falon olajfestmény függött. Mély nyomott hagyott bennem, mert mindig a vele szemben álló széken ültem, és sokszor csodálhattam. A kép mintha ablakot nyitott volna egy ismerős vidékre. Két ló egy álló szekér elé volt befogva, éppen szénával rakták, távolabb a doboldalon egy kis ház állt. A rendelőben, a fehér orvosi szekrényben, gyermeki szememben titokzatosnak tűnő diagnosztikus eszközök, kötszerek, kémcsövek, sterilizálóedények, injekciós tűk, vérnyomásmérő és sztetoszkóp voltak elhelyezve. Az ablak előtti antik íróasztalon levélnehezékek, egy bőrmappa, és a betegek kartonjait őrző doboz állt. Középen, fényes tálkában egy hatalmas ezüstgolyó hívta fel magára a figyelmet. Zoltán minden csokoládéról, amit kaptak, gondosan lefejtette az ezüst színű vékony sztaniollapot. A lapocskákat a körmével egészen tükörfényesre simította, apró gyűrődés sem maradhatott rajta. Évtizedek kellettek, hogy ekkorára nőjön. Egyszer gyermekkoromban óvatosan megemeltem, komoly súlya volt. Zoltán valamiféle korbán-ként helyezte hivatásának oltárára, akárcsak a hívők hitük igazolásául a templomi ajándékot a bibliai időkben. Az életet, természeténél fogva, mindig fenyegeti valami, a jó orvos igazi szenvedélye az élet, amit meg kell védenie a betegségektől, meg kell találnia leküzdésére a megfelelő gyógymódot. Tudta bármennyit fejlődik a tudomány, az élet titka megmarad az Isten szuverén kedvtelésének, hiszen Ő mondja meg mikor szülessünk, és mikor haljunk meg. Az Ő döntésébe neki, mint orvosnak is bele kell nyugodnia. A gyógyító személye fontos eszköz a betegség leküzdésében, de a gyógyítás sikere nem tőle függ. Zoltánnak édes vigasztalás volt a keresztény tanítás: mikor elveszítünk egy világot szenvedéseivel, nyomorúságaival, emésztő vágyaival együtt, nyerünk helyette egy békességet sugárzót, amelyben összhang és dicsőség lakozik.
Az első világháborúban az olasz fronton teljesített szolgálatot. Karcolás nélkül megúszta. Soha nem hallottam, hogy beszélt volna az öldöklő küzdelmekről. Keresztanyám halála után az írtok között találtam egy kéziratos füzetet. Verses krónika díszelgett az elő oldalon a kalligrafikus betűkkel rajzolt cím. Zoltán és fogolytársai írhatták valahol egy itáliai fogolytáborban, a fedőlapján látható dátum szerint 1919 szeptemberében. Reggel ha jön a kávé/ s a Juan kisepert,/ írni vágyunk – mindnyájunkat/ a tintatartóhoz kergetett./ De alig kezd a toll sercegni,/ elhangzik a munkára fel/ adjutánsunk kiabál már/ apell, apell, apell! Ha visszajöttünk újra csak/ helyére mindenki,/ a rímek kovácsolása/ kezdetét veszi. A harcokról, az elesettekről egy szó sem esik benne. Mintha Karinthy Frigyes Egy kezdő író naplójából című írásának hőse egyenesen közülük került volna ki, a nyomasztó harctéri élményeket láthatóan nem tartották költői témának, Ó eseménytelen/ sivár fogolyélet…!/Hogyan űz és hajt a szegény költő-lélek/ témát, babérhozót,/ istenit és dicsőt.
Tele új reményekkel jött haza. Hamarosan beiratkozott az orvosi egyemre. Mindig kiváló tanuló volt, summa cum laude doktorált. Öt lánytestvére között nőtt fel, ő volt az egyetlen fiú, neki kellett hát tanulnia. Nagy nélkülözések mellett végezte el az egyetemet. Megtanulta beosztani azt a kevés pénzt, amit otthonról kapott. Aszketikus életet élt, tudott koplalni is, ha kellett. Anyai ágon egyik távoli felmenője Körösi Csoma Sándor volt, akinek legendás alakja, kitartása példát állíthatott eléje. Megtaláltam azt az összehajtogatott félasztalnyi papírt, amin megpróbálta megrajzolni családjának visszamenő történetét. Azon fedeztem fel a nagy utazó nevét. Klárának soha nem kellett elmennie dolgozni, még abban az időben sem, amikor jóformán minden asszony dolgozott már. Nekik az ötvenes években még cselédjük is volt, igaz Ilona inkább családtagnak számított, hiszen Klárát még gyerekkorában pesztrálta. Vasárnaponként gyakran náluk ebédeltem, láttam, hogy a főorvos úr még a szódavízhez is felerészben csapvizet kever. Minden előre ki volt mérve, ő kapta a legjobb falatokat. Az infláció idején is szépen egymásra rakta a százmilliós, majd az egymilliárd milpengős bakjegyeket, mint korábban a piros hasú százpengősöket. A koffernyi pénz végül a cserépkályhában kötött ki. Különleges illatot árasztott, nehezen égett. Már csak egy füstölgő papírhalom volt.
Klárának emlékezetem szerint mindig szép szőke haja volt. Sok évvel a halála után tudtam meg, hogy az eredeti hajszíne fekete volt. Szép vonásait édesanyjától örökölte, apjától meg a művészetekhez való vonzódását. Apja polgári iskolai igazgatóként vonult nyugdíjba, titokban tartotta, és csak szűk család körben mutatta meg néha virtuóz játékát a cimbalmon. Lányai szégyellték ezt a tudását, a helyett, hogy büszkék lettek volna rá, pedig a hangszer legnagyobb mestere is, amikor módja volt egyszer meghallgatni őt, igen elismerően nyilatkozott zenetudásáról. Akkoriban a nemesi származás irigyelt és tiszteletet teremtő dolog volt. Zoltán is kérvényezte, hogy nemesi előnevét használhassa. Kezemben foghattam azt az iratot, melyben igazolták egyenes és törvényes származását attól az ősétől, aki Gyulafehérvárott 1658. évi február hó 10. napján II. Rákóczi György fejedelemtől az erdélyi nemesi oklevelet megkapta. Sógora, Klára nővérének a férje meg egy főispán leszármazottja volt. De még a kisebbik húga férjének is járt a nemesi címer. Ebben a körben a lányok családi neve nem hangzott valami előkelően, és származásuk titkát igyekeztek homályban tartani, nem örültek, amikor Apuska elővette a cimbalmát, és játszani kezdett. Kivételes tehetsége rögtön elárulta volna ki ő valójában, hiába szerzett tanári diplomát, és lett nagyságos úr. Pedig bármit le tudott játszani kotta nélkül.
Ha most sorjában leírnám azoknak a napoknak az eseményeit, amikről én is csak a későbbi elbeszélésekből tudok, kisebbítés vagy túlzás nélkül, kizárólag a hallott tények alapján, akkor sem tudnám a valóságnak megfelelően elmondani. Mint valami lassított felvételt újra és újra le kellene vetíteni, hogy követni tudjam és megértsem az eseményeket. Nehéz elképzelni milyen az, amikor napok óta nincs mit enni, milyen boldogságot okoz egy darab kenyér, amit lassan eszel meg, hogy sokáig tartson. Az ostrom alatt a pincében várták ők is a bombázások végét, amikor megjelent egy nyilas különítmény. A férfiakat felkísérték a ház udvarára, a falhoz állították őket. Ki ezért, ki azért hagyta el a századát. Zoltán hiába mondta, hogy ő orvos, mutatta a papírjait, ami a hátországi szolgálatról szólt. Klára nővére mentette ki őket, mint olyan sokszor később is, ha bajba kerültek. Valakire hivatkozott, aki tekintély lehetett a karszalagosok előtt. Na bújjanak az asszonyok szoknyája alá, gyáva népség – mondták megvetően. Megmenekültek, egy időre. Néhány hét múlva meg az orosz katonák tartották rettegésben őket. Azok a napok, hetek valami érthetetlen szabályokat követő vad szerencsejátéknak hatottak. Orosz rulettnek, amikor reszketsz, és valami fagyos nyugalommal várod vajon a megpörgetett forgó tölténydobba helyezett egyetlen golyó a végzeted lesz-e, vagy mégis megúszod. A legmegalázóbb dolgokat persze soha nem mesélték el nekem. Könnyek, kiáltások, siránkozások, hörgések, könyörgések, szitkok váltották egymást. Ma is agyamba hasít a fájdalom, ha a megerőszakolt nőkre gondolok. Soha nem mertem megkérdezni érte-e az én szeretteimet ilyesmi. Szörnyű a félelem, ha sokan vannak együtt, szörnyű a félelem, ha egyedül vagy, és legszörnyűbb, ha azokért az emberekért kell reszketned, akiket szeretsz.
Ami a háború előtt büszkeséggel töltötte el Zoltánt, most titkolni való dolog lett. Hamar kiderült az úgynevezett felszabadítók csörgetve milyen világot hoztak. Hamarosan a vezetéknevében az y is gyanút keltett. Megtaláltam az iratok között azt a kérdőívet, amit akkoriban minden férfinek ki kellett töltenie. Csupa nyugtalanító kérdés szerepelt benne. Volt-e hadifogoly, hol, mikortól, meddig? Hol esett fogságba? Milyen kitüntetései vannak, mikor kapta őket? A háborús cselekményekkel kapcsolatban elhagyta-e lakhelyét, mikor, miért, hová ment? Családja tagjai, rokonai közül ki él nyugaton? Melyik pártnak volt a tagja? Volt-e valamilyen jobboldali szervezetnek vagy egyesületnek tagja? Volt-e valaki a családjából internálva, népbírósági eljárással elítélve? A lap alján ki volt hagyva a kipontozott hely az aláírásra, és alatta ott állt a fenyegető kitétel: Büntetőjogi felelősségem terhe mellett kijelentem, hogy a fenti adatok a valóságnak megfelelnek. Ha az igazat írod le nincs jövőd, ha hazudsz örökké félned kell. Nincs jó válasz. Egy elsárgult újságból kivágott lapot emelek ki a papírhalomból. A háborús bűnösként elítélt miniszterelnök kivégzéséről tudósít. Az elítélt kikérezkedett a mellékhelyiségre. A fegyőr persze oda is vele ment. Amikor kilépett a fülkéből azt mondta: Csináltassák meg a tolózárat, nem lehet becsukni. A beszámoló szerint a fegyőrök közül senkit sem lehetett rávenni, hogy a kivégző oszlopba lépjen. Rendőröket kellett hozatni valahonnan vidékről. A sortűz előtt kiáltott valamit, az utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Istenem, mentsd meg Magyarországot ezektől …”
Az ember nemcsak az egyéni életét éli, hanem tudatosan, vagy öntudatlanul kora és kortársai életét is. Sokféle cél lebeghet előtte, de ha híján van a reménységnek, a kilátásoknak az egyén nemesnek hitt tevékenységének értelmét is megkérdőjelezheti. A beszéd és az írás, amit nem is olyan régen még a teremtő képzelet természetes eszközeként használt mindenki, szinte észrevétlenül üres hangáradattá, szócsépléssé silányult. Az uralkodó elvárások erkölcsi fogyatékosságai bénító hatással voltak Zoltánra is. Talán, hogy ebből a bénultságából kikerüljön kezdett újra tanulni, és megszerezte a röntgen szakorvosi titulust is. Bár otthoni rendelőjét megtartotta, egy kórházban is vállalt állást. A mesterséges félhomályban a készülék opálos üvegernyőjét figyelve végre beleláthatott a páciensekbe, mint belgyógyásznak eddig be kellett érnie a kopogtatások, a sóhajok elemzésével, most az elmosódó körvonalak, a világosabb és a sötétebb foltok mögött tisztán és határozottan vizsgálgathatta a betegeit. Miközben a félelmetes erők, a sok ezer voltos áram keltette sugár áthatolt a testeken, egészen közel hajolhatott az üveglaphoz, mint Hans Castorp, és nézhette a beteg bordáinak ívét, a kulcscsont kétfelé ágazó vonalait, a lágy, világos húsburokban élesen kirajzolódó lapockákat, a váll és a felsőkar egymáshoz kapcsolódó ízületeit, és lehetett ideje elgondolkozni vajon miért ilyen gyengének és törékenynek teremtette az Isten az embert.
Amikor Klára és Zoltán életét próbálom megfejteni és leírni úgy érzem éppen a lényeget nem tudom megragadni, a fenyegetettség érzését, amellyel terhes volt az a kor, és azt a széthúzó erőt ami az embereket annyi felé vitte. Sokan csukva tartva szemüket elhitték, amit ígértek nekik, és nem tudták mi vár rájuk. De azt biztosan tudom, hogy Klára és Zoltán azon kevesek közé tartoztak, akik meg tudták őrizni hitüket és erkölcsi tartásukat azokban a nehéz években is, amikor a rádióból naphosszat zengtek az ilyesféle dalok: “Leng, messze leng, hős harcra vezet győztes vörös zászlónk! Új élet felett hirdet egy nevet: Rákosi a jelszónk!”
Zoltán távozott először. Néhány héten át kórházban volt, lábán a sebek nem akartak behegedni, de aztán úgy döntött inkább hazamegy. Nagyon gyenge volt, de nem akarta, hogy mentő vigye. Engem kértek meg, hogy taxival vigyem. Akkor már az első emeleten laktak, sok évvel korábban ugyanis eladták a tágas lakásukat és egy kisebbe költöztek. Lift nem volt a házban. A lépcsőn járást napokon át gyakorolta a kórházban, hogy majd fel tudjon menni a lakásukig. Klári finom ebéddel várta. Amikor a két öreg találkozott és boldogan összeölelkezett majdnem elbőgtem magamat. Két nappal később, otthon, szeretett felesége mellett halt meg, a közös ágyban.
Klári még élt néhány évig. Jól emlékszem a gyötrelemre, amit akkor éltem át, amikor ott álltam a kórházi ágya mellett. Testén görcsös rángások futottak végig, hörgő hangok szabadultak fel a torkából, és egy kis habzó nyál jelent meg az ajkai között. A rohamok kis szünetekkel ismétlődtek, mintha a köztes időben a test erőt gyűjtött volna, hogy a következő, még nagyobb szenvedést kibírja. A ziháló légzés egyre erősödött, kínos volt hallgatni. Az arc kedvessége, finom vonásai, mosolya teljesen eltűntek. Szemgolyói megduzzadtak, valósággal kiugrottak gödreikből. Kezei sápadtan hevertek a takarón. Rám nézett ugyan, de nem engem látott, valahová messze figyelt, mögém. Aztán szája egyre jobban szétnyílt. Az agónia látványa megbénított, nem gondoltam, hogy a végső percig eljutni ilyen nehéz. A halált a magam számára, akkor és ott, elképzelni sem tudtam. Az idő furcsamód megállt. A tehetetlenség érzése teljesen megbénított, semmihez sem hasonlítható szenvedés volt szótlanul nézni ezt a korábban szép és szeretett arcot, ami most a fájdalomtól eltorzulva, izzadtan hevert a párnán. Azt kívántam – Legyen már vége! A kórterem többi ágyán a betegek a szokásos tevékenységeiket végezték, volt, aki olvasott, volt, aki evett valamit. Nem tűntek izgatottnak, hogy az egyik szobatársuk éppen most haldoklik. Az ablak félig nyitott szárnyán egy gyenge szellő futott a kórterembe, éppen csak finoman végigsimította Klára arcát. És akkor, mintha a kétségbeesett kívánságomat egy ismeretlen hatalom teljesítette volna, a beteg tekintete hirtelen megváltozott, furcsán merev lett. A hosszú szenvedésétől feldúlt vonásai elsimultak, mintha a halál csak az álom jótékony édességét hozta volna meg számára.
Amikor felszámoltuk a hagyatékot megtaláltam az ezüstgolyót is. Kisebbnek tűnt, mint amekkorának gyermekkoromban láttam. A vékony sztaniol lapocskák, mint életük lapjai simultak még mindig szorosan egymásra. Ma már tudom valójában mi az a kincs, amit rejtegetett.
*
Előző rész:
Legfrissebb hozzászólások