Hát igen, hol kóricál most a lábam, az enyém? A metró elsuhant, mobilomból az elem kifogyott, meg se állíthatom tehát a vonatot, le sem szállíthatom a lábam, egyáltalán, kinek telefonálnék? A Jóistennek?
”Jóist…Ja. Tizenhét, pardon.”
Mert azt még könnyen elfogadná az agyam, hogy valaki felvette, s viseli. Donációként számolnám el Szent Péter előtt. Vigye, ha kell neki. De…
El tudom azt is képzelni, hogy utazik tovább, egy magyar pár láb a stockholmi metrón, rendesen összetéve, hogy mást ne zavarjon, s a végállomáson…
A végállomáson pedig – eltakarom a szemem, hogy ne lássam – a szemétbe lökik.
*
Előző részek:
Legfrissebb hozzászólások