Ahogy a sóhaj, sóhajom elhagyja a szám, az enyém, megcsillan bennem a remény, ami így materializálódik: ”ha lefordítom-kifordítom”. Hogyan is magyarázzam… a stockholmi metróban ugyan én jól érzem magam, de mégis idegen vagyok, legalábbis a nyelvet illetően. Például ha ők, a bennszülöttek kritikus helyzetben azt mondják, hogy ”sutton”, akkor az nem azt jelenti, hogy ”tizenhét”, hanem hogy ”menj a francba”, minimum.
”A francba!”
Na most, ha én azt a magam nyelvén mondom, akkor se Jehova híve, se a zenerajongók nem támadnak le, mint korábban, tetszem érteni?
”Tizenhét!” – mondom erre, sőt: kiáltom, túlságosan belemelegedtem a magyarázásba, s nekem a lábam kellene visszaszereznem. Mert ez, amivel járok, nem az enyém!
*
Előző részek:
Legfrissebb hozzászólások