Hatéves lehettem, otthon ücsörögtem a kádban, amikor apám beállított egy hatalmas szürke nyúllal, a kezében tartotta, látszott, már nem él. Elgázolták, véletlenül, otthagyni nem akarták, hát elhozta, hátha ehető. Hagyjuk a részleteket. Akkor még férfiasnak gondoltam a vadászatot bármilyen módon, később magam is lövöldöztem légpuskával madarakra, ma már szégyenkezve gondolok erre a kamaszkori álmacsó stílusra.
Ugyanakkor igyekszem érteni, megérteni, mi a jó ebben, s ha már kezem ügyébe kerül a vadászatról szóló folyóirat, átlapozom, elgondolkodom.
A szóban forgó cikk egy sorozat első darabja, a sorozat címe: Kongatjuk a vészharangot 1.
Már itt elakadok. Ki kongat bármiféle vészharangot? A vadászat felett kongatják? És az miért baj? Én nem féltem ezt a hobbivá „nemesedett”, amúgy életfenntartó cselekvést. Legfeljebb, hogy egyszer csak nem lesz mire vadászni, nemhogy hobbi szinten, de még a szükséglet magaslatán sem, jelesül fenntartani az ember által kibillent biológiai egyensúlyt.
A sorozat első darabjának főcíme így hangzik: A vadászat tette emberré az embert.
Világos, sikerült egyetlen mondattal belebonyolódni az időbe, de mit is tett a vadászat a már emberré fejlődött emberrel? Logikai bukfenc, meg nyelvi is. Ha még azt írná, a vadászat tette emberré az előembert, tán elfogadnám, mint felvetést, hiszen nem vagyok történész, de nyelvi értelemben még mindig berzenkednék, s formális logikám felvetné azt a blődnek is nevezhető kérdést: nos jó, de annyi más ragadozó állat, élőlény is vadászik, olykor kifejezetten szervezett, csoportos módon, akkor például az oroszlán, hogy nem fejlődik emberré? Jó, biológiailag sántít a felvetés, de egyébként? Röviden, és nem erkölcsi megfontolások mentén, nem szerencsés felvetés, hiszen a vadászat mellett gyűjtögető életmódot is folytatott, később földet művelt, termelt, s ezen tevékenységek mind összefüggenének a vadászattal? Vagy a vadászat eredménytelenségével. Tán ott van a kutya elásva, hogy én 2016-ban a vadászatot elsősorban erkölcsi szempontok alapján vizsgálom, s míg elfogadom, hogy sokat tett hozzá az ember fejlődéséhez, fenntartása sakkban tartja az ember erkölcsi fejlődését.
Eszembe jut, honnan indultam el. A nyulat megettük, és később sem lettem vegetáriánus, de ma úgy érzem, vadhúst enni fölösleges luxus, akkor viszont elpusztítani sincs értelme. Egy ismerősöm azzal nyugtatgatott egy vacsorán, nyugodtan rendeljek vadat, nem vadászták, ezeket direkt erre tenyésztik, hogy aztán vadhúsként eladják. Az meg nem ugyanaz, gondolom én, hanem holmi képmutatás. Nem tudom, hol az igazság? Csak ücsörgök olykor a tóparton, vagy elnézem mosolyogva, ahogy a városligeti kacsák totyognak a szárazon, és úsznak kecsesen a vízben, vagy ahogy leszállnak épp. Jó látni szárnyalásuk ívét, a gondtalan létüket. S nem jó látni az elejtett fácánokat kiterítve a mezőn, s nem jó látni a világbajnok trófeákat. Nem a létről, nem a mozdulat szépségéről, nem a vadonbeli élet szabadságáról szólnak.
Szócséplés helyett áttérnék a szóban forgó cikk mellett olvasható másik rövidebb, ám velős írásra, talán ennek utolsó bekezdésében rejlik a lényeg, ott van a kutya elásva, s ott szunnyad az én kettős hozzáállásom is a vadászathoz.
„Még szó sem volt a zöldek mozgalmairól, amikor már a puskások sokat tettek az élővilág fennmaradásáért. A vadászat célja megőrizni az egyes állatfajokat, erdőt, mezőt, nádast, vizet, de nem úgy, hogy semmiféle emberi beavatkozás ne történjen. Mert az ember eleve beavatkozott a természetbe, és ezt a beavatkozást folytatni kell, abbahagyni már nem lehet ‒ a természet érdekében.”
Ezzel egyet is tudok érteni, de ezt a munkát rábíznám a hivatásos vadászokra, akik innentől kezdve nem nevezendők gyilkosnak, hanem egy álságos, ám szükséges munka korrekt végzőinek, a hobbivadászokkal meg szívesen kimennék az erdőre, és szelíden megkérdezném, mi a jó a vadászatban. Védtelen állatok becserkészésében, leölésében, terítékre rendezésében? Nem újkori barbarizmus ez? S már hallom, ahogy az ősi ösztönre hivatkoznak, elmondják, hogy ez is a természetszeretetről szól, stb. Akkor minek a fegyver? Hátha mégis akad valami? Nem lehetne fegyver nélkül elvegyülni az erdő csendes, vagy zajos neszei, zörejei között, ha adódik, örülni, hogy látunk egy őzet, vagy örülni, hogy rátévedtünk egy vadkan lábnyomával tarkított ösvényre, s nem félni mindjárt, nem védekezésre, és zsákmányra gondolni egyben. Tény, túlságosan is civilizáltak vagyunk, a természethez visszavezető út azonban úgy gondolom, nem a hobbivadászat intézménye.
Állítják persze, hogy szeretik ők az állatokat, télen még élelmet is visznek az etetőbe, ők jók, csak hát ebben nőttek fel, meg a hagyomány, a hagyomány tisztelete.
Eszembe jut Corso híres versének utolsó része:
„De mi a jóság? Megöltem a jóságot, de mi az?
Jó vagy mert jó életet élsz. Szent Ferenc jó volt. A háziúr jó. A nádpálca jó.
S ha én azt mondom, hogy a parkban ücsörgő emberek jobbak?”
Ülök a tóparton, elnézem a szelíd kacsákat, eszembe sem jut, hogy kitűnő sült lehetne belőlük, illetve eszembe jut, mert a téma eszembe juttatja, de elhessegetem a gondolatot. Salinger hőse jár az eszemben, ki a Centrál Park tavának kacsáiról elmélkedett hosszan a kissé hibbant, kekeckedő kamaszok módjára, miszerint télen mi történik a kacsákkal? Talicskára teszik őket, és elviszik valami melegebb tájra? Mindegy is, a gondolat, az észjárás a fontos.
Tehát, kedves hobbivadászok, lehetne, hogy legalább jelképesen leteszik a fegyvert, és észérvekkel lövöldözve megértetik velem a laikussal, mi a jó a vadászatban, és miért hasznos az állatok számára? Nem oly nehéz kérdés, ha kellő empátiával igyekeznek választ találni…
Legfrissebb hozzászólások