Márffyné Horváth Henrietta: Illatok

Amint a nap, aranyló fényével elkezdte simogatni a városka századelőt idéző házait, az egyre forgalmasabb utcákon feltűnt egy jellegzetes alak. Mindenki a barátja volt, mégsem tartozott senkihez. Vidám ügetésével, érdeklődő tekintetével, elmaradhatatlan kelléke volt a reggeli utca díszletének.
Mikor befordult a Király utca sarkán, az orrát megfacsarta egy semmihez nem fogható, töményen bódító illat. A Virágárus Hölgy minden reggel pontosan nyolc órakor rakta ki az üzlete elé a vázákat, melyek tömve voltak színpompás, friss virágokkal. A fekete-fehér foltos eb morcosan prüsszentett egyet és egy éles vakkantással üdvözölte a nőt. Az örökké mosolygós Virágárus Hölgy szertartásosan, a zöld köténye zsebéből minden ilyen alkalommal elővarázsolt egy kolbászkarikát. Köszönésképpen átnyújtotta, a farkát a ventilátor gyorsaságával csóváló kutyusnak. Találkozásuk szigorúan e pár percre korlátozódott. Miután a finom falat villámsebesen eltűnt Foltos szájában, vidáman továbbállt. Körmei ütemesen kocogtak a járda kövezetén, felvéve az ébredező város lüktetését, megannyi zörejét, sajátos ritmusát. A munkába igyekvő emberek lábai között egy kaszkadőr ügyességével, kitartóan szlalomozott a célja felé. Két rövid vakkantással nyugtázta megtalálta, amit keresett. Dundi, tornacipős lábak poroszkáltak előtte. Az egyiken a zokni bokatájban, legyűrve hullámzott. A másikon a cipőfűző, kioldva csapkolódott jobbra-balra. A Kisfiú vigyorogva konstatálta barátja jelenlétét. Megsimogatta Foltos kobakját, s nagy egyetértésben bandukoltak a következő bérház kopottas kapujáig. Ott a Kisfiú, lábujjhegyre állva nehézkesen lenyomta az ormótlan oroszlánfejes kilincset, és óvatosan bekukucskált. Miután nem látott senkit, halkan füttyentett a kutyának és beszaladtak a lépcsőházba. A fordulóban piros muskátlik virítottak, melyek szaga Foltost erőteljesen idegesítette. Ám a Kisfiút a virágok helyett a cserépalátét vonzotta. Ezekből egyet, minden reggel kibányászott a muskátlik alól, és a házmesternő által otthagyott öntözőkannából megtöltötte vízzel. Foltos jóízűen lefetyelte a vizet, mely a sós kolbászra kiváltképp jólesett neki. Ezután mindig a közös csipegetés következett. A Kisfiú hátizsákja kellemes illatokat árasztott, mely Foltost mindig új reményekkel kecsegtette. Egy kis mintás dobozból rendszerint isteni finom falatok kerültek elő. A Kisfiú az anyukája által csomagolt tízórait, testvériesen elfelezte vele. E falatozások alkalmával, Foltos megértő hallgatóságnak bizonyult. A Kisfiú – barátok híján- neki szokta elmesélni, az előző nap minden történését, ami megesett vele. A kutya olyan értelmesen figyelte a lázasan suttogó szóáradatot, hogy a Kisfiú meg volt győződve róla, Foltos érti minden szavát. A kutya idegei pontosan jelezték az idő múlását, így a „megbeszélés” végét a Kisfiú lábszárának nyaldosásával adta kis gazdája tudtára. A gyerek beleegyezően megvakargatta Foltos fültövét és kiosontak a forgalmas utcára. Az emberek megmosolyogták a furcsa párost; a maszatos képű, lógó cipőfűzőjű, helyes Kisfiút, és az őt körbeugrándozó kiskutyát. A kereszteződésig vitt együtt az útjuk, ott a Kisfiú elszaladt az iskola irányába, Foltos pedig egyenesen tovább kocogott a Király utcában.
Orrát a talajhoz közel tartotta, ismerős és ismeretlen szagok kerítették hatalmukba. Buja érzetek kerülgették. Erőteljes késztetést érzett az útszéli platánfa tövének megtisztelésére. Ezidáig még soha nem szimatolta ennek a nőstény társának az észveszejtő illatát. Vidáman szaglászott minden egyes négyzetcentimétert, nyomozva az ismeretlen Kutyalány után. Hirtelen felkapta a fejét a fémes csikordulásra. Ó, igen jól ismerte ezt a hangot. Gyomra követelőzően korgott egyet, mintha idáig még nem kapott volna ételt. Fülbántóan hamisan fütyörészve a Pecsenyés húzta fel a fémrácsot üzlete ajtaján. Foltos leült két hátsó lábára, pontosan a bejárattal szemben. Fejét óvatosan félrebillentette, bal fülét mókásan lebiggyesztve. A Pecsenyés, akinek szélessége és magassága megegyező méretekkel bírt, imbolygó léptekkel sietett felé. A férfi felől érkező légáramlat ínycsiklandó mivolta pár percre feledtette vele a titokzatos Kutyalány iránt fellobbanó plátói szerelmét. Foltos torkossága, valljuk meg, nagyobb volt, mint kutyaönérzete. A Pecsenyés által kilátásba helyezett fenséges reggeliért cserébe képes volt parolázni a nehézkesen leguggoló, pirospozsgás, kövér emberrel. Természetesen a pacsiért cserébe nem maradt el a jutalom, frissensült húsmócsingok kerültek a kék pöttyös porcelántányérkába. Foltos orrcimpái elaléltak ettől az illatorgiától, amit ez a nagy fehér ruhás Pecsenyés, étel képében eléje helyezett. Örömében két lábra állt és vidám vakkantásokkal ugrándozott körbe-körbe a Pecsenyés és az utca népe nagy gyönyörűségére. Virgonckodása közepette a szeme sarkából megpillantott egy valószínűtlenül hófehér bundájú, elegáns tartású ebet, akit egy hosszú pórázon vezettek. Foltos megszédülve idétlen mutatványától, bal oldalára huppanva ért talajt. A fájdalomtól, nem éppen férfias nyüszítés hagyta el pofáját. A Pecsenyés és a körülötte álló népség, jókat nevettek a kutya műsorán. A gyönyörű Kutyalány megvető pillantással sújtotta a ripacskodó ebet. Tűsarkakon tipegő gazdájával hamar belevesztek az utca forgatagába.
Foltos megkutyálta magát, mit sem törődve megrökönyödött publikumával, faképnél hagyta őket. Már nem ragaszkodott a megszokott napi útvonalához, életének megszokott biztos kis pontjaihoz.
Felszabadultan nekiiramodott ösztöneit és a varázslatos Kutyalány „parfümjét” követni.