A mennybolt szürke volt, a köd hamar elnyelte a tengert, a végtelent kutató tekintet beleveszett az áthatolhatatlan semmibe. Az üres, tagolatlan szürkeségben lassan mégis alakot öltött valami. A tompa csönd remegett. A több emelet magas, hatalmas test váratlanul bukkant fel. Mindent eltakart. Fél könyökét az ablak párkányára helyezve figyelte az árnyszerű látomást. Egészen közel jött, olyan érzése volt, ha kinyújtja a kezét, akár meg is érinthetné. Aztán a helyzete hirtelen átváltozott, már a hajó mellvédére támaszkodva nézte a várost. A megélénkült szél felvonta a nedves, szakadozott függönyt, és előtűntek a kupolák, a harangtornyok, mintha egy bonyolult színpadi gépezet éppen most emelte volna ki a őket a hullámokból. Egyszerre, mint egy eleven képeslap terült eléje a város zsivajgó utcáival. A látvány igazi esztétikai élvezetet nyújtott neki, csak ámuldozott, amikor a palota és a bazilika közötti széles, galambok lepte tér kompozícióját tekintetével szabadon bejárhatta. A két magányos oroszlános oszlop, az Óra torony, a Dodge-palota látványa a hullámok szelíd hangjától kísérve álomszerűvé tett mindent. Álomszerűvé. Igen. Majd minden reggel amikor felébredt ez a kép élt benne. Sokszor nem tudta már mi a valódi, a zárt átjáró híd látványa, mely a börtönt kötötte össze a palotával, a gótikus stílusú ötszáz éves épületek, a fehér kockákból kirakott, hatalmas, sima felületek, a márványfaragással díszített erkélyek, vagy az az unt szoba, az öreg bútorokkal, az ablak mögötti omlott vakolatú házakkal, aminek a képe fogadta mikor nehezen felkelt az ágyából. Éberen is szőtte tovább álomvilágát. Velence, ez a valószerűtlen város, a hétköznapi mozdulatok, tennivalók között is állandóan elérhető közelségben volt, de rejtve maradt hétköznapjai ügyeitől. Úgy gondolta összefüggés áll fent visszatérő álmainak néma szépsége és élete lényege között. A makacsul ismétlődő filmszerű álomjelenetek eredetét nem ismerte. Meg volt győződve róla, hogy a születése előtti emlékekből táplálkoznak, és üzennek neki valamit, ami szavakkal elmondhatatlan, de nagyon fontos. Úgy vélte álomsétái teremtik meg az ő igazi világát. Megerősítette ebben a hitében az, hogy amit az éjszakai hallgatásában átélt az sokkal intenzívebbnek tűnt, mint amit az egyhangúan telt napjai nyújtottak neki. Megtanulta őrizni a titkát, örök vágyódásának tárgyát nem osztotta meg senkivel sem. Egyre inkább elhatalmasodott rajta az a türelmetlen érzés, hogy el kell érnie az álombeli hajót, fel kell rá szállnia, hogy az ami éjszaka olyan valóságosnak tűnik, igazivá váljon. Nem tudta hová megy a nagy hajó, vagy honnan jön, kik utaznak rajta, mégis egyre erősebben vonzotta.
Amikor felszállt a hajóra minden ami álmában olyan ígéretesnek és vonzóan szépnek látszott, különös és titokzatos volt, a beteljesülés ígéretét hordozta, egészen másnak mutatkozott. A lusta nap egykedvű sugarai Velence valódi arcát tárták eléje. Mélyen kihajolt a korláton, hogy minél többet lásson a városból. Undorral nézte a hömpölygő turisták lehangoló embertömegét, ahogy a parti árusok vacak áruit mustrálgatják, a lármás, tülekedő emberek hadát, a kikötőben tétlenül őgyelgőket. Hulladékok hevertek a kövezeten, a kockák közti réseken zöld szálak próbáltak életet nyerni. A viharvert, málladozó homlokú palota formájú házak csúcsíves ablakai, kőpárkányos erkélyei mögött kihalt üresség lakott. Látta a kavargó szennyet a parthoz csapkodó hullámokban. Az isteni szépség, amire annyira vágyott az alvó agy hazugsága lenne? Káprázat, a szem, a fül vigasztaló csalása? A tenger felől a gyenge szél döglött halak szagával keverte a sós fuvallatot. Behunyta a szemét, de akár az éjjeli lepke, amely szárnyát rezegtetve hiábavalóan próbál behatolni a tükör csalóka terébe, többé nem tudta felidézni álmai makulátlan városát. Leült a korlát mellé helyezett fehérre festett székre. Párás szél fújt. A messzeségbe tekintett. Mint nyugtalanságának kivetülései cikáztak a sirályok a hajó tenger felőli oldalán, a megélénkülő szél sziszegett a szárnyuk hegyén. Éles kürthang jelezte a hajó indulását, érezte ahogy a lomha test lassan elválik a kövekkel kirakott parttól. Megértette hosszú, véget nem érő utazásának ideje elkezdődött. A csatornákkal szabdalt várost, a kikötőt, a szigetekkel együtt az egész szárazföldet elnyelte a tagolatlan szürkeség.
Legfrissebb hozzászólások