Hornyik Anna: Egy könyvbemutató margójára – sietek

Elevenen hullanak a hópelyhek a sötét éjszakai égboltból. Az utcákat ellepik a gyémántok, az autóbuszmegálló kies. Az úttest túloldalán álldogáló, melegen mosolygó házból egy vékony árnyék tűnik elő, matat a kézitáskájában, igazgatja vastagon kötött sapkáját. Autójához lép, kinyitja, majd többszöri próbálkozás után elrobog az estében.
Az autóbusz késik pár percet. A menetrend szerint húszpercenként kellene érkeznie, de a csúszós út és a lomhán közlekedő utazni vágyók lelassítják. Az arcomhoz érnek az apró hópelyhek, bele-beleszúrnak a bőrömbe. Hazafelé tartok, közel másfél órányi útra vagyok az otthonomtól. Régebben nem is vettem észre, mennyi időt töltök utazással, és ha a józan eszemet követném, el sem indulnék otthonról, hogy három órát utazzak egy alig egy órás program miatt. De a barátomról van szó, s a barátság szempontjából nem számít, hány órát, akadályt kell átugranom ahhoz, hogy tápláljam. Ha egyoldalú volna a kapcsolat, a ragaszkodás, el sem indultam volna erre az útra. Nem vállaltam volna a lázas köhögést, inkább otthonról gratuláltam volna neki és, hagytam volna, hogy nélkülem folytassa le az estét. Így viszont, mivel késve érkeztem, az első sorban ülhettem és a közönség többi tagját figyelmen kívül hagyva hallhattam és láthattam.
Az orrom előtt el-elsuhannak az autók, zene szól belőlük. Egyik márkásabb, mint a másik. A hölgyeken műköröm, egyre csak várják az estet. Nekik van társasági életük. Testükért cserébe, amellyel úgy bánnak, mint más az alvással. Fura fordulat, de aludni mindenki tud. És ez így van rendben. A bakancsom, szerencsére, nem ázik át, az örökölt kabátomat tisztítja és vasalja a szél és a hó. Otthon a szerény, meleg kuckóm vár, ahová már csak lehajtani a fejem van kedvem és erőm, olvasni nemigen.
Eszembe jut lánykorom, amikor normális volt a ritka menetrend, a késő autóbusz, s ez a szellem itt, ezen a helyen még mindig él. Ahol a késés egy alkalom a csendhez, a természettel való beszélgetéshez.
Ahogy közeledünk a belvároshoz, a béke arca eltorzul, egyre feszültebbé válik a légkör. Erőltetett nevetések, vidámságok, tanácstalan piócák, elveszett lelkek hada vesz körül. Csak érjek haza, ne érezzem ezt az értetlenséget, ahol az érteni kívánó az, aki értetlenkedik. Egymást félrelökő, könyöklő torzszülöttek, kik már nem bírják a sok utazást, a megfelelés iránti csillapíthatatlan vágyukat, mindez arra ösztönöz, hogy a pár perccel korábban megélt békét idézzem fel. Hallom a saját belső hangomat, amely ringat, egyre ringat, hogy ne vegyem észre a dulakodásokat.
Megérkezek a belváros egyébként zajos negyedébe, amely most kihalt. A hideg bezárta a lármázókat a kétes tulajdonban levő kis vackaikba, csak a tél és én megyünk az utcán. Sietek, ez már, sajnos, belém idegződött. Megtanultam, hogyan siessek a belvárosban, még akkor is, ha temérdek időm van. Valójában a sietéssel kikerülöm az emberi beszédet, mert soha nem lehet tudni, hogy hogyan fog végződni. A biztonságos sietés a menekülő út. Sietni máshol nem lehet, csak az utcán. A metrón, autóbuszon, trolin, villamoson, HÉV-en legfeljebb idegesnek lehet lenni, a fontosságot pajzsként lehet használni. De ugyan minek? A rossz tapasztalatok miatt. Mert, aki ráérősen viselkedik, pont azokat vonzza, akik teljesen elvesztek az embererdőben, reménytelenül és visszafordíthatatlanul. Érzékszerveik felmondták a szolgálatot, a felállított viselkedési normákat zsigerből elutasítják, s ha egyetlenegy meleg emberi szót hallanak, kinyitják a pokol kapuját és beletuszkolnak az őrület bugyrába, ahonnan nincs kiút.
Sietek az utcán, és felveszem az idegbajos álarcot. Belülről süt a nap, a sötét égboltból a milliárdnyi kis gyémánt-hópihék szállingóznak, az este elhangzott versek sorai visszhangzanak bennem. Hazaérkezek, leveszem a természet-tisztította kabátommal együtt az utcai szerepemet – szép este volt.