Szeretem az olyan helyeket, ahova a gyerek besétál, játszik, biztonságban van, én pedig nyerek néhány órát. Az egyik ilyen pompás hely a Margitszigeti Vadaspark. Kiskacsák, kisgólyák, kisbékák. Zárt, biztonságos hely.
Ülök a vadaskert előtti padon, kezemben Szarasina híres naplójának fénymásolata — ez a Szarasina nem egy híres orosz kémnő, hanem egy japán udvarhölgy, a Heian-kor nagy regényírója, a távol-keleti nőirodalom jelentős alakja — mikor a szomszéd padra letelepszik egy négyfős társaság. Két irgalmatlan kövér kamaszlány, egy harmadik, akinek a haját készülnek világoskékre festeni és egy zavart, szemüveges, valamilyen ideggyengeséggel küzdő fiúcska.
Máshol nincs árnyék. Csak a vadaspark bejárata előtt.
Mivel ők legalább olyan érdekesek, mint a Heian-kori udvarhölgyek, beszélgetni kezdek velük. Vajon buliba készülnek-e? Honnan jöttek? Kimosható-e a kék festék?
A hajat festegető lány válaszolgat. Nincs semmilyen buli — az a buli, hogy hajat festenek a Margitszigeten. Ők a másik kövér lánnyal és a fiúval testvérek, anyukájuk éjjel-nappal dolgozik, lakást bérelnek Angyalföldön, ki tudja, meddig. A harmadik lány (akinek a haját festik) a nyíregyházi unokatesó. Ő meglepően jó külsejű lány (ahogy elnézem, már már nem sokáig). Niki munkát keresni jött Budapestre, egy „menő állást”, gondolom ezt szolgálná ez a szépítészeti beavatkozás. A főbérlő (aki az anyuka valamilyen unokatesója) nem akarja, hogy összemaszatolják a fürdőszobát.
Ami amúgy is rettenetes. A vécé sem működik rendesen.
Hamarosan ott ülök mellettük, a festékes dobozt tartom, és a két kövér lány álláskereső történeteit hallgatom. A kisbékák, kiskecskék, kisbékák látványától jóllakott, a vadaskertből kilépő, gyönyörűen öltözött kisunokákat terelgető nagymamák-nagypapák tekintete átsiklik rajtunk.
Mi vagyunk a redneckek. A white trash. A jó öreg lumpenprolik. Akik ide is beférkőznek. Vagy akiket észrevenni is merő „populizmus”.
A nagyobbik lány, Diána meglepően ügyes. Bár még egy törölközőjük sincs, egyetlen csepp hajfesték nem csöppen a nyíregyházi lány topjára. Ahogy jól gondolom, szakképzett fodrász. És bár tele a város a legkülönfélébb hajvágó szalonokkal, ő nem talál munkát. Nem kérdezem meg, miért. Egy százhúsz kilós lány, legyen bármilyen ügyes, egyetlen fodrászüzletben sem jó cégér. Ahogy azt sem kérdezem, miféle traumák állnak a kóros elhízás vagy a kisfiú ideggyengesége (reszket a keze-lába, a feltett kérdésekre nem mer válaszolni) mögött.
Nem is képzelem el. József Attila egyik családi fényképe jár a fejemben. A mama és a három gyerek. Vagányak, szépek, magabiztosak, igen, a mama is, és bár (meglehet) kölcsönruhákban feszítenek, az egész családból árad valami megfoghatatlan dac és öntudat. („Gondoljátok meg, proletárok”!) Ebből a négy fiatalból csak a csendes kétségbeesés árad. Nem ez a kisfiú fog tizenévesen verseskötetet kiadni. Nem ez a Diána fog majd mozik előcsarnokában menő ügyvédeket felcsípni. Ők pontosan tudják, hogy a világon senkit nem érdekelnek.
És milyen munkát szeretnél? Hogy tetszik Budapest? Hol fogsz lakni pár hét múlva? Hol néztél már állást megadnak?
Mintha nem lenne az ő világukban előrelátás. Vagy holnap. Úgy bámulnak rám, mint egy Heian-kori udvarhölgyre.
A kisfiú egy kétliteres kólásüvegben vizet hoz az ivókútról. A levendula-ágyás fölött leöblítik az unokatesó haját, a vadaskertből kilépő szülők és nagyszülők borzadva nézik őket. A levendulák most még kékebbek, a nyíregyházi lány, Niki ragyog a boldogságtól. Én reménykedem, hogy ez a hülye festék tényleg gyorsan kimosható.
Kösz a segítséget, mondja Diána nekem, aki csak szóba álltam velük, és mint valami beszélő állvány, a festékes dobozt tartottam. És utána, hova, kérdezem. Diána megvonja a vállát: ki tudja. Nekik nincs valahova.
Harminc év, majdnem HARMINC ÉV telt el a rendszerváltás óta. Dögöljetek meg, gondolom, a fűt-fát ígérő, rendszerváltó elitre gondolva. Ilyen elegáns, finom helyen, ennyi szép szülő-nagyszülő-gyerek, levendula, kiskacsa között nem káromkodunk.
Felbukkan a kislányom.
Kérdezi, indulunk.
***
“51 vagyok, egy 10 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások