Cseke Gábor: Nyári mesék 6.

* Jegenyeritmus *

Berci bátyónak jó napja van: reggeltől cirkál a hiányzó két lába miatt átalakított, kizárólag kézzel vezérelt motorral mindenféle utakon. Becserkészte a fürdőváros piacát, eltöfögött Csomakőrösig, lefényképezte Csoma Sándor szülőházát, Zágonban Mikesre gondolt…
Valahányszor motorral járt, a szabadság mámorában átélt első órák után szinte mindig rázúdult egy-egy kiadós zápor. Utána hetekig: láz, ágyban hentergés, izzadás, tüdőgyulladás, injekciók, felfekvés, nehéz visszatalálás a már megszokott hétköznapokba.
Ma szemernyi felhő sehol. Kétoldalt jegenyék állnak kilométereken át sorfalat – már ahol ki nem csavarta egyiket-másikat a könnyen feltámadó szélvihar. A foghíjak zavarják rendszeretetét, mert megtörik a ritmus, hajtogatja magában. Tisztára mint egy beomlott alagút…
Amikor e tájra költözött, a jegenyék még csemeték voltak. Sudárak, egyenesek, egyformák.
Mára ide jutottunk… Berci bátyó úgy érzi, mintha elfogyna körülötte a levegő. Légszomj gyötri, görcsöl a karja.
Leállítja a motrot. A jegenyék alatt. Kapkodva keresi belső zsebében a gyógyszeres tégelyt. A szokásos. Ki-kihagy a szívverése.
Akár a foghíjas fasor. Jegenyeritmus – erre gondol.
Lassan, mélyen szedi a levegőt. Szíve ellenkezik, majd megszelidül. Az alkony szelíden száll alá, nem akarózik beindítani a motrot… Még öt perc, még tíz, no még egy szusszanásnyi…
Most kellene meghalni. Amikor minden oly tökéletes…
Megszeppen: micsoda ostobaság! Épp hogy most kellene élni…