A „csavargó liba”
1923. január 3-án, a háromkirályok ünnepén, Jaroslav Hašek cseh író halotti levelét körmölte a lipnicei orvos: „…a halál oka: tüdőgyulladás és szívbénulás.” De a keserű igazságot kár szépítenünk, negyvenedik születésnapja előtt az örökvidám Jarda Hašek, a híres prágai bohém, az egykori anarchista, Bugulma orosz kisváros bolsevik politikai megbízottja, majd ismét önpusztító bohém az új csehszlovák köztársaságban – halálra itta magát.
Teste a hónapokig tartó haláltusa alatt annyira felpüffedt, hogy az igaz, mindig is pocakos alkatú író testsúlya meghaladta a száz kilót. S amikor eljött a kisvárosi asztalos, a koporsóban ugyan még sikerült a pufók arcú tetemet elhelyezni, de a szűk csigalépcsőn a durván összeeszkábált faláda már nem fér el, vissza kellett fektetni a halottat az emeleti szobácska asztalára, hogy azután az ablakon át bocsássák alá a koporsót és a holttestet.
A tragédiát átlengi a hašeki fekete humor, a halálhírt pedig senki sem hitte el Prágában, mert Hašek annyiszor „meghalt már”; a legfantasztikusabb változatokat maga az író terjesztette kora ifjúságától. A temetés után ott sírdogált a házban az „orosz feleség”, Alekszandra Gavrilova Lvova „hercegnő”, aki valójában egy Petykov nevű tatár falucskában született, apja egy szegény orosz varga, aki minden pénzt elivott – nos hát, ennyi volt az igazság a hercegi származásból. Első feleségétől, Jarmila Mayerovától viszont az író elfelejtett elválni, így bigámia miatt börtönbe is csukták volna, ha a csehszlovák köztársaság elismeri a Szovjet-Oroszországban kötött házasságot, de hát nem ismerte el.
Számtalan cikk és életrajt vissza-visszatérő motívuma: „X. Y., az író és az ember.” Az efféle méltatások általában szépítenek, de a legkomikusabb bennük az „író és az ember” mesterséges szétválasztása, mintha bizony minden íróban két személyiség lakoznék, az egyik írói, a másik emberi minőségében. Bármennyire tragikomikus Jaroslav Hašek „emberi” pályája, a lényeg itt is azon van, hogy sok száz, talán ezer apró karcolat, humoreszk, kroki és versike után, amelyek – egy magyar író megállapítása szerint – „a mai rádiókabarék közepes termékeinek színvonalán mozognak”, élete végén Jaroslav Hašek olyan világirodalmi figurát teremtett, amelyet bátran állíthatunk Falstaff vagy Don Quijote alakja mellé. Švejket, a derék katonát valóban mintha a pocakos, életvidám Falstaff és az elmeháborodott, búsképű lovag alakjából gyúrták volna egybe. És olyan szerencsésen, hogy egyúttal egy nemzet életérzéseit fejezi ki a háború vérzivatarában. Sőt, az első világháború szennyében és mocskában ártatlan, együgyű mosollyal botorkáló pocakos katona hálás vitatéma az irodalomtörténet számára: valóban tökéletesen hülye-e, vagy a világ őrült volna meg 1914 forró nyarán, Švejk, a derék katona pedig csak szimuláns. A mű hatását még az sem csökkenti, hogy a haldokló író, aki végül már tollba mondta Švejk utolsó kalandjait, torzót hagyott ránk. A mű befejezetlen, és csak sejthető, hogy Švejk átszökik az orosz lövészárokba, hogy a cár birodalmában, majd a forradalom viharában botorkáljon tovább – mindig ellenkező irányba, mint ahonnan az ágyúdörgés morajlik.
Jaroslav Hašek apja matematikát tanított egy prágai magániskolában, majd a Slavia-bank tisztviselője volt, és a fiú érzékeny 13. évét taposta, amikor a családfenntartó vesebajban meghalt. Az egyéni tragédia elegendő volt hozzá, hogy az anya és két gyermeke az alsó középosztály soraiból is lejjebb süllyedjen. Igaz, Jaroslav így is letette az érettségit a Csehszláv Kereskedelmi Akadémián (ahol tűrhetően megtanul magyarul), s az iskolai szünetekben szlovák földön barangolt öccsével és kalandos kedvű társaival. (Később kétszer is járt Magyarországon, Szeged mellett – úgy hírlik – csavargásért rövid időre fogdába is csukták.) És már ekkor megmutatkozott benne a kalandvágy: mi lenne jobb módszer arra, hogy elkerüljük a szürke hétköznapokat, mint ha az országutat járjuk? És ki lenne szabadabb egy merev társadalomban a csavargónál? Hašek életének homályos pontja, hogy amikor önkéntesnek jelentkezett a macedón felkelők mellé, valójában eljutott-e a balkáni harcok színhelyére, igaz-e, hogy török fogságba került (ijedtében mintegy, amikor megpillantotta az oszmán hadsereg tábortüzeit), majd eléggé rejtélyes, hogyan vetődött Erdélyen át Galíciába és végül Krakkóba, ahol orosz kémnek nézhették, mert a helyi börtönigazgató információt kért a prágai rendőrkapitányságtól, mit tudnak a fiatalemberről.
Ezután Hašek rövid anarchista időszaka következik. Anarchista újságnak dolgozik, anarchista gyűlésekre jár, a rendőrségen nyilvántartásba veszik, amíg azután egy atyai prágai rendőrtiszt szépen lebeszéli a sok „petróleumról meg dinamitról”. Valóban, ha verekedni akar, miért nem áll be az ifjúcsehek pártjába? Vagy – végső esetben – a „szocdemek közé, tudja fiacskám, azok az általános választójogért küzdenek, mi meg úgysem adjuk meg nekik.” Annyi bizonyos, hogy Hašek alig tölt el több időd az anarchisták között, mint a prágai Slavia-bankban, ahol egyik nap cédulát hagy az asztalán: elege van a hivatali robotból.
Ettől fogva az irodalmi hajlandóságú, sokat csavargó ifjú alámerül a prágai bohémvilágba, ahol egészen hajnalig mindig nyitva áll egy pálinkamérés vagy mulató. Életének erre a szakaszára a prágai rendőrség iratai vetnek némi fényt: általában utcai botrányokozás a vád. Rövid epizód az író életében Az állatok világa című különös munkahely. Az állatok világa voltaképp egy kutyatenyészettel kombinált hetilap, amely jó tanácsokkal látja el a kutya-, macska- és házinyúl tenyésztőket. Hašek, akinek krokijait, rövid, humoros írásait addig is szívesen veszik meg néhány koronáért a gombamód születő cseh nyelvű lapocskák, itt találja fel azt, ami az ismeretterjesztés ellenkezője: a misztifikációt. Fuchs úr, az ebtenyésztő-főszerkesztő egyre nagyobb aggodalommal látja az előfizetők dühödt leveleinek áradatát, segédszerkesztője ugyanis komoly hangnemű cikkekben hirdeti: az elefántot vonzza a gramofonzene, amíg a sertés lesoványodik tőle; vagy amikor szeretett lapjának „tudományos” rovatában a postojnai barlang vak tarajos gőtéjének furcsa tulajdonságairól kell olvasnia.
Az állatok világánál Hašek napi két korsó sört is kap a fizetése mellé, csak hogy ne csavarogjon el túlságosan messzire, mégis dicstelenül távoznia kell, hogy egyetlen egyszer még állandó állást szerezzen egy napilapnál: de onnan is elbocsátják, amikor a sztrájkoló villamosvezetők mellé áll, szembehelyezkedve a szakszervezettel.
A jobb sorsra érdemes fiatal írónőnek, Jarmila Mayerovának is nehéz a sorsa mellette. Az ifjú férj és apa néha hetekre elcsavarog, egy ízben pedig a Károly-hídról akar – állítólag – a Moldva folyóba ugrani, és emiatt az elmeklinikán ápolják rövid ideig. Kocsmai tréfákból aligha lehet egzisztenciát kovácsolni. Hašek például megvásárolja egy barátja nevenapját (egész éjfélig) tíz koronáért, amíg ki nem derül, hogy a tíz korona a képzelet szüleménye, és a tréfából szervezett politikai párt is megbukik persze a választásokon (a Törvény Keretei Között Mérsékelten Haladó Pártról van szó), pontosabban: néhány improvizált kocsmai szónoklaton kívül, Hašek a Mérsékelten Haladók jelöltje leginkább a jó Staré Popovice márkájú sört fogyasztja, igen csekély mérséklettel.
A 32. évébe lépő bohém humorista életében súlyos csapás az első világháború kitörése és a katonai szolgálat. Igaz, hogy az első világháborús vakfegyelem milliók életét söpri el, de ha valakinek nem való a katonaélet, akkor Jarda Hašek ez az ember. A cseh hazafiak ezreihez hasonlóan ő is előre megfontolt szándékkal esik orosz fogságba, és bár a cárt és a nagyszláv gondolatot addig nemigen becsülte, tüzes nacionalista agitátor lesz belőle, a csehszlovák légiós újság szerkesztője, aki arról álmodozik, hogy hazája, háromszáz évi Habsburg-elnyomás után, ismét elnyeri függetlenségét.
Švejk, a derék katona
Az Októberi Forradalom kitörése után Masaryk professzor által irányított cseh légiósok zöme szembefordul a szovjethatalommal. Hašek viszont bolsevik lesz, és talán ez életének egyetlen olyan fordulata, amelyet komolyan vesz. A cseh légió parancsnokai vérdíjat tűznek ki a fejére, gyalogszerrel menekül a fehérek elől az ostromlott Szamarából, tatár és mordvin falvakban bujkál, azután a Vörös Hadsereg politikai megbízottja lesz. Itt forradalmi vasfegyelem uralkodik. Ittasság esetén szigorú büntetés vár a forradalmárokra, a visszaesőket pedig minden teketória nélkül agyonlövik. Elegendő Hašek fényképeit nézegetnünk: nem képzelődés, Bugulma városka bolsevik politikai megbízottja keményen és józanul tekint ránk, mintha kicserélték volna a püffedt arcú írót. Az internacionalista sajtót szinte elárasztja forradalmat igenlő cikkeivel (sok közülük a német-magyar nyelvű Sturm-Roham hasábjain jelenik meg). 1920 decemberében pártutasításra tér haza Sura „hercegnővel” Prágába. De a csehországi forradalmi árhullám addigra elvonult, a „vörös Kladno” szovjetkísérlete nem sikerült. Hašek nem tesz semmit a legális cseh kommunista pártért, antialkoholizmusának is vége, de nekilát élete fő művének, a „Švejk”-nek. A pocakos katona halhatatlan történetei füzetes formában jelennek meg, és pénzt is hoznának a konyhára, ha végül a kis Lipnicében megtelepedett író nem lenne olyan adakozó kedvű. Megesik, hogy tíz pár cipőt vásárol a mezítlábas falusiaknak, amíg Invald úr kocsmájában hitelbe iszik; a „Švejk” folytatásai pedig egyre késnek. Többről van itt szó, mint humoros pacifista műről, amely a Horthy-korszakban nem jelenhetett meg magyarul. Többről, mint a csavargóktól, kóbor katonáktól, utcalányoktól hallott anekdoták összegzéséről. Švejk alakja irodalmi szimbólummá nő – a csonkán maradt könyv világsiker. A szovjet-oroszországi józan hónapok után Hašek mindössze még másfél évet él Prága és Lipnice kocsmáiban, de beírja nevét a világirodalomba.
Itt kanyarodhatunk vissza az „író és az ember” hamis kettősségéhez. Tökéletesen elegendő, hogy Jarda Hašek, a prágai bohém olyan figurát teremtett, amely örök életű, műve pedig, a maga sajátosan útszéli stílusában, tiltakozás a militarizmus ellen. Elegendő, hogy a komikus (bár trágár hátterű) epizódok füzére haladó mondanivalót hordoz. A többi, az „emberi” oldal voltaképp lényegtelen. Legfeljebb szánakozhatunk az önpusztító egyéniség sorsa fölött: ismét egy zseni, aki nyomorúságos halála után lett halhatatlan. A tévelygő író, akit a cseh népnyelv „csavargó libának” nevezett, végül is fölkerült az Olümposz csúcsára.
(Szuhay-Havas Ervin)
Legfrissebb hozzászólások