F. farkasszemet néz velem, tekintetével kérdezi: kibírod? Elfordul, s közelebb kerülök hozzá.
R. mosolygós szeme rám csillan, bizalmába fogad.
Sokan jártak-mentek nálunk, nem bírták ki a többnyire fiúkból álló kis csoportot. Zaci gyerekek – mondják magukról mindketten tárgyilagosan, kesernyésen viccelődve. Nemrég vitték el a legkisebbeket nevelőszülők, de pár nap után visszaküldték őket, postafordultával, mintha valamilyen csomagok lennének. A kisebbik örül a visszatérésnek, a nagyobbik rúg-kapál-rombol. Hát hogy nem értik meg a felnőttek, hogy a gyerekek emberek, nem tárgyak, amiket, ha megunnak, nem dobhatnak ki az ablakon?
Elhomályosodik a tekintetem, gombóc nő a torkomban. R. halkan megszólal:
– Mi is gyerekek vagyunk, nekünk is szükségünk van a szeretetre, bármilyenek vagyunk…
A konyhaajtóban hirtelen megjelenik kicsi R., nem tud aludni, nyomában K., aki, mint a felpörgetett csöngettyűvel felszerelt örökmozgó, egyik szobából a másikba szalad. R-re nézek, teljesen megértem, és osztom azt, amit mond.
Gondolataim elkalandoznak: milyen lehet a szemükben az otthon, de F. megelőz: sok minden tilos, ami az átlagos családban még az elfogadható kategóriát jelenti.
– Például? – kérdezem naivan, ámbár tudom a választ.
– A gördeszkázás, például. Sokat kell alkalmazkodnunk… A felnőttek meg jönnek-mennek.
– Igen, így van – sóhajtok fel. – Ne haragudjatok, fiúk, megyek, lefektetem a kicsiket, mert már nagyon hangosak.
Bemegyek az egyik félhomályos szobába. Savanyú kenyér és izzadt gyermekfej illat terjeng. Ezek a gyerekek többnyire szénhidrátot fogyasztanak…
Leülök a szoba közepébe, mesélni kezdek. Kicsi R. es Sz. az ölembe akar ülni, de nem engedhetem, nem tehetek köztük különbséget. K. a kartonból készített Notre Dame-i toronyőrrel játszik. Elmesélem az esti mesét tagoltan, s a gyerekek elszenderednek. Átmegyek a másik szobába, ahol a kislányok várják az esti mesét. A mese felénél bealszanak. Utam a harmadik szobába vezet, itt már idősebb fiúk vannak, akiket nem köti le az esti mese, ezért kitalálom, hogy meditációs gyakorlatokat végzünk. K., az örök-motolla megnyugszik és csodával határos módon a meditáció alatt elalszik, mint ahogy a szobatársa, B. is. Lábujjhegyen kimegyek a konyhába: főznöm kell. A két fiú már a számítógépnél ül, de amikor meghallják, hogy jövök, kiülnek az ebédlőbe. Belegondolok helyzetükbe: reggel kapkodás, iskola, délután napközis tanulás, utána játék és mégis minden sivár. A felnőttek mindent megtesznek, de a sorsukat nem tudják megváltoztatni. R. pályaválasztás előtt áll, még nem tudja, mit szeretne tanulni. Nem haragszom ezért rá, hisz én a mai napig nem tudom, mi szeretnék lenni, pedig háromszor idősebb vagyok nála.
– Kajásak vagyunk, ehetünk? – kérdezik.
Hát persze, hogy ehetnek. Kamaszkorban az ember sokkal többet eszik, mint általában. Ezért az éjszakai evésért megkapom a magamét, de nem zavar: a gyerek ne menjen korgó gyomorral aludni.
Kimegyek a fürdőbe, kiszedem a ruhákat a mosógépből: páratlan zoknik, szétnyűtt nadrágok, foltos pulcsik. Nincs mit tenni, kiteregetem őket. Majd lassan elküldöm a F-t es R-t aludni. Nekem szót fogadnak, mert nem kiabálok. Akiket kezelhetetleneknek, öntörvényűeknek tartanak, velem szemben emberiek. Megsimogatom F. hátát, zsigerből elrántja magát, de amikor érzi, én vagyok, hagyja.
Alvás előtt R. még mond valamit:
– Borzasztó, hogy a kicsiket visszahozták, bakker. De szar lehet! De ez a sorsa a zaci gyereknek. Én sem mondom el az iskolában, hogy otthonban élek. Így esélytelen vagyok a lányoknál is.
– Igen, borzasztó, – válaszolom, és visszatérek a kicsikre – de legalább hozzánk kerültek vissza és nem egy újabb, idegen otthonba.
A fiúk elbúcsúznak, lefekszenek aludni.
A mély éjszakában a visszafojtott sírások aprócska visszhangja hallatszik a középső szobából.
2024-11-14
Legfrissebb hozzászólások