Gergely Tamás: Utolérni önmagát

”Látod!”, kérdezte Vadmalac. Kissé hangosabban a szokásosnál. Fel volt ugyanis hevülve. A lelke. De a teste is, gyöngyözött a homloka, nedves a sörénye. Komája nem ismert rá. ”Ott! Ott!”, mondta, mutogatott.
Komája megfogta csuklónál, azaz elülső lába bokáját, hogy nyugtassa. Ő maga semmit sem látott, semmit sem fogott fel abból, amit vadmalac barátja neki magyarázott.
”Az én vagyok, de sehogyan sem érem utol magam”, mondta, rugózott kissé térdből, hogy tartsa formában a testét.
”Mondjak egy verset?”, kérdezte komája végső elkeseredésében. De Vadmalac meg sem hallotta a kérdést. Szaladni kezdett önmaga irányába, csülkével még intett. Komája nem is tudta, hogy a versre mond nem-et, vagy búcsúzik. Vagy megcsúszott, s az egyensúlyát nyerte épp vissza az enigmatikus mozdulattal…