Három VIII. kerületi lány fodrászüzletet nyitott Óbudán.
Cigányok?, kérdezi a hölgy a barátnőjétől a buszon. Ügyesek, mondja a barátnő. Nem is kérnek sokat. Ráadásul náluk nem kell időpontot foglalni.
Hát ez vonzott engem. Hogy nincs időpont. Hogy akármikor beeshetem, ha van egy üres órám. Eleinte mindig zavart, hogy sokan voltak a “lányoknál” — óbudai háziasszonyok, buliba készülő, “afrós” VIII. kerületi lányok — de aztán összebarátkoztam az egyik fodrásznővel.
Betti, a három lány közül a legszorgalmasabb Borsodból jött. A derék, becsületes lány mögött ott álltak a derék, becsületes szülők, éjjel-nappal dolgozó munkások, akik egyetlen lányukat leérettségiztették, utána kitaníttatták fodrásznőnek, és anyagilag is egyengették Betti üzletasszonnyá válását. De mért akarták, hogy Pestre gyere?, kérdezem. Betti a drogos barátairól beszél, az öngyilkos, halott, tönkrement, az utcán fel-alá lődörgő hajdani osztálytársakról — egy olyan világról, amit én semmilyen elbeszélésből nem ismerek. Nincs munka, nincs semmi, magyarázza Betti. Élni csak az öregek élnek. Ők bírják. A fiatalok halnak meg.
Persze a kezdet nem volt könnyű Pesten. Betti nem mert fodrásznőként elhelyezkedni, mert nem tudta, hogy itt mi a “módi”. Évekig gyárban dolgozott, hétvégenként a szomszédasszonyainak csinált frizurát, végül összeszedte a bátorságát és elhelyezkedett fodrászként. Utána a szülei hozzásegítették ehhez a kis “önállósághoz”.
Anyukája úgy beszél mindenkinek róla, mint egy független üzletasszonyról.
Hajnalban kinyitja a boltot, este bezárja. Nem könnyű meló, magyarázza. Estére még a melltartója is tele van női hajszálakkal. De nem hagyhatja cserben a vendégeit. Ha valamelyikük megbetegszik, akkor Betti felcaplat a hegyre, és kérésre otthonukban nyírja meg a vendégeket. Nem fizetnéd be ezt a néhány csekket a postán, Bettike? Ha legközelebb jössz, nem váltanád ki a gyógyszereimet? Betti beugrik. Betti kiváltja. Fáradhatatlan, erős lány. Látom nagyapámat, ahogy tetőtől talpig végigméri: jól jár, aki ezt a lányt feleségül veszi.
De a férfiakkal nem egyszerű. Ők maguk sem tudják, kivel-mivel járnak jól. Betti sokat van egyedül, szerencsére vannak szomszédok, akik vasárnaponként bekopognak, hogy csinálja meg a hajukat.
A tévé? Idegesít. Soha nem tudom, hogy mi igaz benne, magyarázza. Mondom, gyakran így vagyok ezzel én is.
Könyveket ajánlok, de Betti nem szeret olvasni. A borsodi gimnázium szinte semmire nem készítette fel. Azon is csodálkozik, hogy vannak északon olyan városok, ahol telente nem kel fel a nap. Hallani hallott már róla, de eddig azt hitte, ez csak olyan “tévés dolog”. Hirtelen megáll a kezében az olló. Akkor Afrikában soha nincs éjszaka, kérdezi reménykedve.
Mondom, nem ilyen egyszerű ez.
És tényleg: semmi sem egyszerű. Kapcsolódni másokhoz. Pesten barátokat találni. Betti tőlem kérdezi, hogy hány szál virágot vegyen az egyik öreg vendége temetésére. Nem tudom. A fodrászok már vidéken sem kísérik el a vendégeket a temetőbe. Hirtelen ötletből meghívom Bettit az egyik “vendége”, a lányom iskolai bulijába: Maszkabál, kimittud, pizza, sok olasz. Ahogy kimondom, hogy “miért nem jössz el velünk,” már megbánom. Észreveszem, ahogy a féltékenység átsuhan a lányom arcán.
De már ott vagyunk a tömegben. Ciai, ciao! Meglátom Bettit a harmadik sor közepén: mintha az iskola takarítónője helyet foglalt volna az öltönyös, kosztümös, jól szituált szülők között. Gyorsan leülök mellé. Közben tündi-bündi apróságok táncolnak a színpadon. Száll az o sole mio, vagy valami más ízléstelen baromság. Ebben az iskolában nem is hiszed el, hogy vannak valahol tönkrement falvak, tönkrement kisvárosok.
Bettivel az ő szalagavatójáról beszélgetünk. Hogyan verte meg két fiú az osztályfőnököt. (Aki utána nem emlékezett semmire, mert olyan részeg volt.)
Duzzogva, sértődötten feltűnik a lányom. Kiderül, nem is akarja megvárni a tombolát. Igyunk meg egy kólát, javaslom.
Az iskolai buli után egyszer találkozom Bettivel, aki hajvágás közben elmeséli, hogy összejött egy nagyon rendes pakisztáni fiúval. Nem tudom, mit mondjak. Szerencsére Betti beszél kérdezés nélkül is: És mint mindig, okos és őszinte. Azt szereti ebben a mohamedán fiúban, hogy milyen kiegyensúlyozott, nem iszik, nem drogozik, nem kapja fel a vizet. Ennek talán a valláshoz is lehet köze. Két lábbal áll a földön. Nyugodt, csendes. Szereti a gyerekeket.
Egy csomó fontos dolog, ha az ember családot szeretne, mondom óvatosan. De mikor meghallom, hogy Pakisztánba készül, megijedek. Én persze nem a politikusok, vagy a fehér éjszakákra vágyódó lánykák szemével nézem a dolgot, hanem a vidéki szülők szemével. Hol van ez a Pakisztán? A Ráktérítő vagy a Baktérítő mellett? Hogyan fogják megpillantani az unokákat? Hogy süt majd a nagymama tortát a szülinapjukra?
Te tudod, mondom. Csak légy óvatos!
Már egy másik fodrászt kerestem, mert Bettiék üzlete hol nyitva, hol zárva. A kolléganők szerint Betti valahol külföldön “lébecol”. El is felejtettem volna őt, ha egy hónapja egy tájszólásban beszélő asszony fel nem hív. Maga az írónő?
Honnan szerezték meg a számom? Mibe keveredtem?
Betti anyukája elsírja, hogy a lányukat kicsalták a vadidegenbe, és ők két hete nem érik el. Hogy hagyhatta ezt a rendőrség? Milyen dolog ez?
Betti felnőtt ember, felelem.
Nem úgy van az, mondja az anyuka. Akár el is rabolhatták. És ők még üzenni sem tudnak neki. Szegény Betti azt se tudja, hogy a nagypapája meghalt.
Hallgatom az asszonyt, aki kétszer adott életet a lányának, mikor megszülte, és mikor elküldte a szülőfalujából. Talán telefonálni kéne Pakisztán budapesti nagykövetségére.
Érzem, hogy azt szeretné, én telefonáljak.
És mondja meg nekik, hogy Bettinek érettségije van. Hogy van egy saját üzlete. Hogy nagyon várjuk haza.
De szerencsére nem kell sehova telefonálnom, pár nap múlva a busz ablakából látom, hogy Betti kikísér az üzletből egy idős vendéget.
Már nem az a régi, életvidám Betti. Nyúzott, sovány, sápadt. Olyan, mint egy kézilabdacenter, akinek a csapata mérkőzés utolsó pillanatában kikapott.
Nem keresem meg személyesen, nem akarom a csalódásairól, a fehér vagy akármilyen éjszakákról kifaggatni. Anyukája telefonját sem akarom szóba hozni.
De küldök egy SMS-t. “Örülök, hogy láttalak. Remélem, jól vagy.” Betti az, aki felhív.
Megnyomni egy számot könnyű.
De aztán mit mondjunk neki?
Nem olyan egyszerű semmi, mondom, hogy kicsit segítsek.
És eszembe jutnak a kontinensek, ahol soha nincs éjszaka.
Tényleg, semmi sem egyszerű, feleli.
***
54 vagyok, egy 12 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások