Látom, indul a szezonális stand-up comedy Járványos Ceciliával, meg az operatív elvtársakkal, és kezdem úgy érezni, hogy ők ebben az egész történetben a legártatlanabb szereplők. Emlékszem, itt, télen volt olyan nap, hogy 700 új fertőzött volt, az 52 millió lakoshoz, más sem volt a tévében, mint tájékoztató tájékoztató hátán hónapokig, ahogy most is. Itt nincs operatív törzs, egy hölgy beszél általában a sajtótájékoztatón, egészségügyi államtitkár, ő egyébként tudományos publikációkat is készített /készít a koreai járványkezelés mikéntjéről, egyebekről, hogy aki úgy gondolja, éljen vele. Dzsuszak (hálaadás, 3 napos nagy családi ünnep) előtt vagyunk pár nappal, hetven alá csökkent a napi új fertőzések száma, ötven alatt teljesen biztonságos a helyzet. Itt is beindult a második hullám még augusztusban, a legnagyobb kánikulában. Hirtelen 400 fölé emelkedett a napi új fertőzöttek száma, ráadásul a fővárosban és környékén. Azonnal lépett a kormány, második, majd 2.5 szintre emelte a távolságtartási kötelezettséget. Ebből itt 3 fokozat létezik, utána már csak az ima van, minimum három nagy vallás áll rendelkezésre, valamelyik istenség csak segít, ha odáig jutnánk, ha meg nem, akkor így jártunk, mondhatni magunk teremtette helyzetben vagyunk.
Bezártak az éttermek, kávézók, szórakozóhelyek, online lehetett rendelni mindent, gyülekezési tilalom, maszk viselés még a szabadban is, rengeteg fertőtlenítés, napokra bezárt parlament, és egy hatalmas tv társaság is, mert egy-egy beteg ott is lett. Két hét után kétszáz alá esett a fertőzések száma, akkor visszavették a távolságtartási kötelezettséget kettes fokozatra, most is ott van még, várható, hogy ünnep alatt azért erre a tartalékra szükség lesz. Mindenesetre ismét van offline tanítás, kávézó, étterem, a távolságtartásra alkalmatlan szórakozóhelyek továbbra is zárva tartanak. Egykedvűen, vagy épp divatozva viseljük a maszkot, valamiért itt senki sem hisztizik, hogy nehéz benne lenni, igen sok nehéz dolog van az életben, ami tényleg az, jelentéktelen dolgokon idő sincs nyafogni. Közben én figyelem a világot is, szokásommá vált egyéb tekintetben is, koronavírus ügyben is. Magyarországon télen bagatelle dolognak tűnt a betegség, most sajnos úgy látom, ezt igyekszik megbosszulni. Abe, volt japán miniszterelnök a gyomorbajára hivatkozva mondott le, praktikusan azonban belebukott a betegség kezelésének szánalmasan gyenge voltába. Japán rendelkezik mindennel, ami a járvány elleni küzdelemhez szükséges, csak közben olimpiát szerettek volna rendezni mindenáron, Abe azzal igyekezett volna a fukusimai atombalesetet feledtetni a világgal, és a néppel.
Sejtem, hogy Magyarországon is volt, illetve van racionális magyarázat arra a káoszra, ami ott védelem gyanánt zajlik, nyilván ez pénz, ahogy eddig még mindig mindenre ez volt a kézenfekvő ok. Nem gondolom, hogy Orbán diktátor, azt sem gondolom, hogy idegengyűlölő és rasszista lenne, sokkal inkább azt gondolom, hogy ő egy tükör az elvarázsolt kastélyban, azt sugározza vissza, már – már komikus töménységben, amit a szavazóbázisa elvár tőle. Szerintem nagyon jól látta, hogy nincs igény a demokráciára, annál nagyobb a Kádár-éra rózsaszín kanapésított gagyi utánzatára, abban szokta meg az egyszeri ember a maga működését, hát megkapta, működik is, otthonosan langymeleg sz@r. Az egészségügy pénzigényes terület. Igen leegyszerűsítve két modell létezik ennek a területnek a működtetésére. Az egyikben az emberek nagyon kevés egészségügyi járulékot fizetnek, cserébe van magánbiztosítás és önrészes ellátás. A másik modell szerint sok járulék fizetendő, viszont ingyen van minden. E két rendszer különböző kombinált változatai léteznek szerte a világon, de olyan, ahol nagyon magas a járulék, és a hatalom sarokba, illetve teljesen fizetős rendszerbe szorítja a lakosságot, szerintem kizárólag Magyarországon, ugyanis máshol már rájuk gyújtották volna a vadiúj perzsa szőnyegeket stadionnal együtt, esetleg egymás után.
A barátnőm tanárnő, egy másik is az. Mesélnek. Az egyik iskolában már három kolléga gyereke, testvére, házastársa fertőzött, de a tanár bejár a gyerekek közé tanítani, mert, hogy muszáj, a törvény így írja elő, vagy a szabály, vagy a mittudomén mi, amit mindig kapnak „központilag”. Már maga a kifejezés is a gyermekkorom világát idézi, hát még az a sok, egymásnak teljesen ellentmondó utasítás, ami bennük van. Az oktatásban nincsenek illúziók, bíznak benne, hogy talán könnyen átvészelik. Sokan nem igazán szeretnék tudni, hogy ez valójában mennyire súlyos betegség, jól jön, hogy vagy nincs tájékoztatás, vagy van, csak félre.
Elég vicces volt, hogy szerény személyem tudatta a magyar közvéleménnyel egy magyar kutatás eredményét a témában. 24 órával később jelent meg erről az első magyar nyelvű újságcikk egy online újságban. Addigra itt már szakértők elemezték nekünk a magyar kísérlet részleteit. A világhíradóban drámai hangon, nagyon szép angolsággal beszél valaki a ködös Albionban, hogy napi 50 ezer új fertőzöttre számítanak októberre, közben utcakép, senkin sincs maszk, teljesen hétköznapi londoni kép a koronavírus előtti időkből, kár, hogy aznapi felvétel. Erre mondta a férjem, hogy akkor a személyiségi jogaik teljes tudatában fognak meghalni, mit lehet velük tenni? Aki egy darab textil viselésében, vagy nem viselésében véli felfedezni a szabadsága zálogát, azzal nemigen van miről beszélgetni járványügyben, úgyis elringatta már magát, messze a valóságtól, illuzórikus ábrándok hátán, a vélt szabadság szigete felé. A Facebookon láttam, csak úgy véletlenül, egy felháborodott honpolgár írását, aki az egyenlő bánásmód hatósághoz fordul, mert őt senki nem kötelezheti maszk viselésére. Rögtön eszembe jutott, hogy vajon az elmúlt tíz évben minden jogfosztásakor ott tett-e be- vagy feljelentést, mert ha igen, akkor minden bizonnyal ott lakik, annyit járt oda. A másik, meg sértődötten írta, hogy nem engedték enni a vonaton. Nem, tényleg nem, itt még az étteremben sem, ha szükséges, aztán mégsem ezen múlik az önérzetünk. Tartok tőle, hogy ez egyféle kompenzáció. A tényleges szabadság elvesztése, a napi frusztráció magas, nagyon magas szintje kerget néhány embert abba az illúzióba, hogy a maszk viselés megtagadásával visszaszerzett valamit a naponta sárba tiport önérzetéből. Ezért a sok hű de magyarkodás és Trianon-siratás is, mint „elvi kérdés „, közben gyakorlatilag fognak olyan helyzetbe kerülni, és hozni másokat, amiben meglepően keveset adnak az elvi kérdésekre, és arra a népszerű kifogásra, hogy ‘én nem tehetek semmit, ilyen az életem, szegény vagyok, mások a hibásak mindig’ . Európa nyugati felének egy része pedig szimplán önző, buta, és lusta, a déli szárny alapvetően nehezen értelmezi azon kifejezéseket, hogy távolság, tilalom, veszély. Kulturális különbség, sokkal inkább érthető, mint a puszta lustaság, vagy a görcsös, frusztrált szabadságharc egy darab rongy okán. Igyekszem, én tényleg igyekszem, de képtelen vagyok együtt érezni velük, bár érteni vélem de megérteni nem tudom. A gazdaságnak működnie kell, konzultálta a nép egy része, és még azt is el tudom képzelni, hogy tényleg így gondolják. Majd kiderül, milyen áron, és kinek a hasznára.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások