Kiszaladtam a minden boltba kocsival. A minden boltot én neveztem el így, mert gyakorlatilag mindent árul, és egész olcsón. Egy megfelelő méretű üvegedényre volt szükségem, kaptam is. Tombol a tavasz, egy szál virágos blúzban mentem, semmi kabát, sál, sapka, húsz fok van és ragyog a nap. Gyorsan betettem magam mellé az újságpapírba csomagolt öblös kaspót, majd elindultam haza. Vissza kell fordulni ahhoz, hogy a felüljáróra fel tudjak hajtani, ez pedig szükséges manőver ahhoz, hogy haza tudjak jönni. Van is egy U turn lehetőség úgy egy kilométerre, de én egy sima balra kanyarodó sávban szoktam, mert ott általában biztonságosan lehet, ámbár szabálytalan. Ma is így tettem, mikor felhangzott mögöttem a sziréna és a hangosbemondó, hogy húzódjak le. Mit volt mit tenni, indexeltem, és megálltam. Öles léptekkel jött a rend őre, láthatóan elszánt volt, hogy most aztán megbünteti a szabálytalanul közlekedő kisbusz sofőrjét. Mire odaért, addigra húztam le az ablakot, ami itteni szokás szerint sötétre fóliázott. Addig míg az autóhoz ért, felmértem az ellenfelet. Szerencsére egy kedves arcú, nagyon helyi, nálam idősebb férfi volt, a rosszindulat legkisebb jele nélkül. A kellő pillanatban lehúztam az ablakot, halvány mosoly és némi tettetett aggodalom kíséretében megkérdeztem tőle, hogy rosszul csináltam e valamit. Naná, hogy rosszul, de azt ilyen stratégiai pillanatban nem mondjuk meg. Nagy, boci szemekkel néztem rá, a lehető leg szőke nősebb arckifejezéssel, az itteni férfiak ugyanis nagyon szeretik, ha okosabbnak tűnnek a nőknél. Első körben a kultúrsokk vette el a hangját, másodikban a szempilla rebegtetésem, harmadikban pedig a roppant udvarias nyelvhasználatom, amihez ők nincsenek szokva, ugyanis régen ebben az országban túl nagy hatalma volt a rendőröknek, aztán hosszú ideig szinte semmi, most kezd a helyzet valahol az egészséges középúton megállapodni, de a respektjük azért még nem túl nagy. Ez az autó nagyobb, mint apósom terepjárója volt, sok mindenre számított szegény, de rám biztos nem. Miután valahogy mégis megtalálta a hangját, és én még mindig vártam a választ, hogy mi rosszat tettem, megpödörte a nem létező bajszát, és torok köszörülve, nagyon piros arccal mondta, hogy tulajdonképpen itt nem lehet visszafordulni, de nem baj, biztos nem tudtam, és menjek csak nyugodtan, nem tettem semmi helytelent. Még angolul is megköszönte, ámbár nekem lett volna köszönni valóm, szegény embert egészen összezavartam. Hazajöttem, elmeséltem a férjemnek, aki már a történet elején tudta, hogy mi lesz a vége, majd közölte, hogy nem szép dolog visszaélni a pozitív diszkriminációval, és legközelebb ott forduljak meg, ahol szabad, mindazonáltal nagyon nevetett a dolgon. Szétültettem egy virágom, ahhoz kellett az üveg, és megcsodáltam a szemben lévő ingatlanos járdára pakolt nyíló rózsáit. Itt a tavasz visszafordíthatatlanul, jó kedvűen, mosolygósan, virágosan.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások