Ha okos vagy és szorgalmas, gazdag leszel. Ha nem jársz el kocsmázni, akkor neked lehet először rádiód a faluban. Gyakorolhatod a német nyelvet, és ha elég okos és türelmes vagy, akkor azt is megtudhatod, milyenek a legújabb cséplőgépek. Megnézed, megrendeled, kifizeted. Mi sem természetesebb. Egy kicsit bütykölsz rajtuk, hogy még jobbak legyenek.
Nagyapám igazi Aranyember volt.
Húszévente volt szokás kifosztani.
Hetvenöt évesen, unalmában kezdett epret termelni egy szűk nadrágszíj-parcellán, apám Egyesült Izzótól bérelt telkén. Akkoriban ott mindenki epret termelt. Epret termelt nagyapám is. Persze egy nyomorult parcellácska nem hasonlít a Csallóközben művelt családi birtokra vagy a tsz-elnökként művelt száz és százholdakra. Mégis nagyapám eprei lettek a legnagyobbak és a legszebbek.
Az „eperföld” Zalakaros mellett terült el, ahol a hetvenes években már kezdtek szállingózni a német turisták. Nagyapám elvitt egy láda epret a helyi zöldségeshez, akinek persze üzlete nem volt, a helyi piacon „maszekolt”. Petrezselymet nem tudna hozni, Béla bácsi? Csemege kukoricát? Primőr paprikát? Nagyapámban feltámadt a régi virtus: megalkudott a többi bérlővel, „átvette” a földjeiket. Gond van a terület vízelvezetésével? Túl homokos a talaj? Semmi baj. Megoldjuk. Nagyapám már hajolni sem tudott, „maszekok” jöttek, napszámosok,
Hajnali fél ötkor az „új földesúr” vette a kalapját, és kicsoszogott a távolsági buszhoz, hogy a telekszomszédokat és az alkalmazottait terrorizálva gondoskodjék a németek folyamatos gyümölcsellátásáról. (Amúgy lakótelepen élő kisnyugdíjas volt.) Délután „urasan” letelepedett a fürdő bejáratához, társalgott a bajor és osztrák nyugdíjasokkal, és méltatlankodott, hogy semmi sem a régi, túl sok a napsütés vagy túl kevés Tehetős parasztcsalád gyerekeként nem lehetett fogalma a Monarchia hajdani fürdőéletéről – vagy csak fogalma lehetett. Mindenesetre ahogy ott társalgott és udvarolt, a háta mögül már csak a katonazenekar hiányzott.
A legfurább, hogy számítógép, telefon és autó nélkül tartotta össze a „birodalmát”. Természetesen voltak segédeszközei: egész életében naplót írt, és ez a bőrkötéses notesz amolyan menedzserkalkulátor volt egyben: határidők, címek, fontosság szerint tennivalók, költségbecslések. „Vállalkozói filozófiáját” az ő szédületes kommunikációja alapozta meg: a telekszomszéd-asszonyait (az látogatta a kórházban, az unokáikat matekból korrepetálta, a maszek zöldségesnek segített garázst építeni.
Szeretett élni.
A Szerelempatak c. film után ma sem tudom, hogy milyen kapcsolat fűzte ezekhez a Magdikákhoz, Rózsikákhoz, Ilonkákhoz. Szikár, tartózkodó özvegyember volt. Építési engedélyt nem kapott, de felállított az eperföld szélén egy katonai sátrat, hogy ha nagyon tűz a nap „elmondjon egy-két miatyánkot”. Ha meghallom azt a szót, hogy „szépkorú”, az osztrák mamikák jutnak az eszembe, akik kidüllesztett mellel, feszülős, fehér nadrágban, rózsaszínbe játszó szőke hajkoronával vonulnak nagyapám után, hogy megcsodálják az epertöveket. Egy bajor hölgy postán drága eperpálinkát küldött a nevenapjára.
Hálás az asszonka, mert misére is elkísértem, kommentálta nagyapám. Amúgy a fürdő területére még velünk, az unokákkal se jött be. Csak állt vagy üldögélt a bejáratnál a hatalma díszeivel, a kalapjával, a botjával, a noteszével. Én sokáig azt gondoltam, így született. Hogy én, a strandra? Engem már csak a Jóisten láthat, kislányom, vizes fürdőgatyában.
Ötvenegy évesen én már nem hiszem, hogy tanultság nélkül boldogulni lehet. Viszont megrázó, hogy az egyetemet félbehagyott fiatalok mennyivel könnyebben boldogulnak. Talán mert nincsenek (nem lehetnek) elvárásaik a társadalmi rangjukat illetően. Talán mert a tekintélyekhez való igazodás még a módszeres műveltség áldásait is képes lerombolni. Az én nagyapám sorsa Galíciában dőlt el. Mihelyt a bátyja halálos fejlövést kapott, a szülei kivették nagyapámat a pozsonyi gimnáziumból. Ő lett a gazdaság örököse, ezért nem lehetett belőle mérnök vagy városi értelemben „komoly ember”. Ám a mindenkori elitcserék értelmetlenségét mutatja, hogy dacára Galíciának, Trianonnak, kommunistáknak, a fittyfenének, minden gyerekét taníttatta.
Én már Pestre jártam gimnáziumba, mikor egy Terike nevű asszony megállította a lakótelepen anyámat, és közölte, hogy a papát feljelenti „nyerészkedésért”. Anyám komolyan megrémült. Akkoriban a rádió egy „meggymagosról” harsogott, akit börtönbe csuktak, mert a magokat eladta kozmetikum alapanyagnak, tehát „üzérkedett”. De nagyapám nem félt, nem is haragudott. Se Terikére, se a rendőrségre. Ez valami félreértés, nemde? Ő nem akar nyerészkedni, csak nem tud veszteni. Akkor is művelné az eperföldet, ha semmi pénz nem lenne benne.
De hát mit lehetett kezdeni nagyapámmal? Egy lakótelepi félszobában lakott, anyám főztjét ette, se autója, se villája, se motorbiciklije. Nagyon szeretett rádiózni – németül természetesen, ahogy a Monarchia polgárához illik. Különféle utakon-módokon rendelt magának Németországból egy filmkamerát, azt bütykölgette. A kisunokáimnak is nagyobb szobája van, mint nekem, mondta a rendőrnek, aki eljött, hogy felvegye a jegyzőkönyvet. És hogy még jobban szót értsen ezzel a „jóravaló, derék gyerekkel”, a legnagyobb barátságban bütykölgették a filmkamerát.
De az eperföld természetesen nem volt ráfizetéses. A nagyapám félretett pénzéből a szüleink lakást vettek nekünk Budapesten.
Apám életét árnyékba borította nagyapám rettenetes életereje. Nagyapám gyerekei mind „vitték valamire”, ő, apám semmire. Míg anyám oldalán hatalmas rokonság állt mérnökökkel, orvosokkal, ő maga egy szál egyedül állt a rejtélyes módon eltűnt nagynénikkel és nagybácsikkal. Mindenki tudta vagy sejtette, hogy zsidó származású, csak anyám nem. Teljesen elképedt, mikor találkozott korán meghalt apám (mégiscsak létező) rokonaival. Milyen házasság az ilyen, kérdezgette, ahol a felek egymás elől minden fontosat titkolnak?
Tényleg milyen házasság?
Apám utálta nagyapám kedves fiúgyermekeit, ezeket a frusztrált, rideg, nárcisztikus, önnön fontosságukban bizonytalan „valakiket”. Ami azt illeti, én is utáltam őket, de mintha ma jobban érteném őket. Nagyapám fel sem vette a pofonokat, mert azok nem az ő arcán csattantak, hanem a gyerekei arcán, akiket egész életükben gyötört a szorongás és a félelem. A kelet-európai urak élve elföldelik a jobbágylányokat, előtte persze megerőszakolják és karóba húzzák őket – és ez ráadásul mind igaz. Hiszen a túlzott tekintélytisztelet, a mögötte parázsló gyűlölet nemcsak az irigyeket és lúzereket teszik tönkre, hanem a hatalmasokat, akikre irányul ez a felemás tisztelet. A legtöbb rokonom valamilyen szektában lelt otthonra, talán mert mégiscsak vágyódtak valamiféle egyenlőségre vagy meghittségre, amit a valóságos életükben persze kerültek.
Másféle, az érdeklődésemhez közelebb álló humán értelmiséget én csak Budapesten ismertem meg. De hiába volt ez egészen „másféle”, szociológiailag ez a világ is hasonló volt ahhoz, amit otthon megismertem. Traumák, szorongás, álproblémák. A kivételesség bénító érzése, amit még frusztrálóbbá tesz a csodálók imádattal leplezett utálata és irigysége. És a kétségbeesett kapaszkodás egy mesterséges valóságba (nem szektába, hanem valamilyen politikai eszmébe), ami majd minden otthontalanságot és egyenlőtlenséget megszüntet.
Világéletemben irodalmárnak tartottam magam, de az egyetemen a történész tanáraim voltak rám nagyobb hatással. (Életem első egyetemi előadását Komoróczy Géza, a legelső szemináriumomat Kontler László tartotta. Ezen a bizonyos szemináriumon Machiavelli virtus-fogalmáról tanultunk. Lehet sírni egy szeminárium után a meghatottságtól? Lehet bizony.)
Az irodalom szak a Pesti Barnabás utcai elvarázsolt kastélyban olyan volt, mintha a skolasztikáról vagy Kepler zenék ütemére forgó bolygóiról tanultam volna. Szép, szép. De még a legmeghatottabb pillanatban sem hiszed, hogy az űrhajókat a zene keringeti a csillagközi térben, nem az üzemanyag. Hogy bármilyen inspiráló és felszabadító is az irodalomelmélet, de az irodalom legfőbb referenciapontja nem a társadalom lenne. És a sok hülyeség! Tömörkény ügyes kismester, Móricz nagymester, de azért nem egészen. Lolka jó, Bolka rossz. Stan barát, Pan ellenség.
Természetesen nagyon sok tehetséges, karizmatikus, ragyogó emberrel találkoztam. Olyanokkal is, akik „nem nyerészkednek”, csak nem tudnak veszíteni. De persze nincsenek példaképeim. A szeretet egyszerű, de a hála, a tisztelet, a rajongás sokszor komplikált, zavaros érzés.
Mert azt hiszem, túl sok volt nekünk ez a harminc év (és sajnos még nincs vége). A csalódás a tekintélyekben, megváltókban, megmondóemberekben. Még egy eperföldet sem lehet stratégia, előrelátás és szeretet nélkül megművelni. Hát egy országot? Olyan emberekkel, akik egyetlen dolgot tudnak, hogy mi következik, ha NEM őket szavazzák a hatalomba. (Hogy mi? Hát természetesen Armageddón.)
Talán az általános csalódottság miatt szorult vissza az „apa-téma” a kortárs irodalomban. Pedig micsoda hagyomány „leírni apánkat” (sőt nagy- és dédapánkat!). A nagy példaképekhez való viszonyulás vágyát nem a Rákosi- és a Kádár-kor számolta fel, hanem ez a harminc év lötyögés / elszalasztott lehetőség – ami annyira bornírt, hogy csak huszonhét.
Persze minden jó emléket az általános csalódottság sem pusztíthat el.
De az a kevés (nagyon kevés) jó maradjon meg a meséknek. Ahol a kalapok évről-évre növekednek, ahol a katonai sátrakon egy „virtus” feliratú lufi lebeg, ahol senki sem szégyelli a vizes fürdőnadrágját, ahol a néniknek hol kék, hol rózsaszín árnyalatú a hajkoronája, és ahol a boldogok – mert hiszen mi sem természetesebb – mindig eperben fürdenek.
***
„51 vagyok, egy 9 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások