A villamoson azt magyarázta valaki, mekkorát fog enni az ünnepek idején:
– Két egész nap lesz, én folyton enni fogok, érted, amikor akarok.
– Én mindig akkor eszem, amikor akarok, mondja a kék szemű roma férfi mosolyogva.
– De halat is eszünk majd.
– Szereted a halat?
– Hát persze, de ha nem szeretném, akkor is megenném, és káposzta is lesz, narancsot, meg citromot is tesznek bele, úgy savanyítják. – mondja a másik. Mindenki őket figyeli.
– Ásd már ki magad a kulturális paradigma gúzsba kötő meggyőződéseiből, mondom félig tréfásan a velem utazónak, ismerve nagyon is természettudományos alapozású műveltségének fantáziaölő korlátait.
Az ünnepi ételekről beszélgetők ránk sandítanak. Hirtelen rosszul esik, hogy olyan távolinak tűnik egymástól a két világ, feszengeni kezdek, amikor felszáll egy idős hölgyekből álló csapat, és ők már pattannak is.
És rájövök, nincs is itt semmi szakadék. A szavak kis időre elfalaztak egymástól minket, de az érzéseink hasonlók, és meg tudnak mutatkozni, ha jól figyelünk.
Erre a szentimentális észrevételre vetemedtem ma este.
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások