„Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk, mivé lehetünk” – így Shakespeare.
A kis ötödikes sem tudta, mikor játszótértervezést adtam feladatul, mert folyton azt hajtogatta, hogy az a baj, hogy nekem semmi fantáziám nincs, mert vagy jó jegyre hajtok, vagy azért csinálom, mert érdekel – a kis teoretikus, gondolom – hagyd a csudába a jegyre figyelést, hunyd be a szemed és gondolkozz, mit szeretnél, milyen legyen, mondom, és megsimogatom gyapjas afro haját.
Biztos anyukád is szereti simizni, de lemondóan int, hogy nem.
Egyre oldottabb, nem bánja már, hogy egyedül ügyködik, és nem csapatban, mint a többiek, aztán egy olyan medvét rajzol a kuckós fa tetejére, hogy maga is meglepődve felkiált: Ez életem legjobb medvéje!
Lefelé a másik ötödik osztályból megkérdezik, kedden van-e hatodik órám, mert ha nincs, olyankor még egy rajzórát tarthatnánk, a többi lelkesen helyesel, és én dagadok – a büszkeségtől? Nem, az örömtől.
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások