A kisfiú aki ezt kérdezi, az udvaron folyton verekszik, látásból ismerem.
– Én már voltam, az óvodában, mert mindenkit elvertem. Oda szívesen visszamennék, mert ott lehetett bunyózni.
– Apukád meg szokott verni?
– Nem fáj az nekem. – oldalra néz, nem a szemembe.
– De azért nem szoktál könyörögni, hogy még, még, ennyi nem elég, ugye?
– Túl sokat kérdezel, ideges leszek. – Ez felnőttesen hangzik…
Az apját utánozza? Azonosulás az agresszorral, ugrik be a fogalom.
– Másoknak fáj, ha bántod őket, mert te nagyon erős vagy.
Kidülleszti a mellét.
– Nemsokára születésnapom is lesz, meg névnapom is, közli, és közelebb jön. Megsimogatom a fejét. Ő az utolsó az ügyeletben. Meg kell szelídítenünk…
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások