EUGENIA S. LEE: A szeder ára

Vettünk két apró cserepes szobanövényt. Ébredés után a férjem első dolga, hogy felhúzza nekik a napvédő rolót, nőnek is szépen. Én forgatni szoktam őket, ne legyenek ferdék.
A ferdeség az egyensúly elvesztését jelenti. Ha csak egyik oldalról érkezik a fény, oda fordulunk, végül úgy maradunk, s ha változás történik, nem megy már az alkalmazkodás, hiszen elferdültünk, megszoktunk egy állapotot, belerögzültünk, nem mozdulunk, nem haladunk, nem élünk.
Időnként ellenőrzöm az arcom, a testem a tükörben, vajon nem ferde-e? Nem az, még nem, amíg tudom, őrzöm, hogy ne is legyen.

Fiatal és ígéretes vívó voltam, amikor összetörtem a bal térdem. Megoperálták, valahogy még sikerült is, de nincs porc a csontok között. Idővel elkezdett fájni, guggolni sosem tudtam vele. Harminc éve már, és lassan a csontok összeértek, fájdalmas gyulladást okozva. Önkéntelenül is kíméltem a bal lábam, így most a jobb is hasonló állapotban van, de legalább megvan az egyensúly, ha kissé fájdalmas is. Amikor járok, lassan teszem, minden lépés fájdalom, de vigyázok, nem sántítok, nem torzulok, a lábfejeim párhuzamosan, a derekam egyenesen, a vállaim szimmetriában, nem is fáj máshol, csak a térdeim.
Test és tudat kölcsönhatásában élek, abban hiszek, tehát nekem az a valóság, s mint minden hit, nem vita tárgya.

Nem kedvelem az olcsó pszichologizálást, hogy azért fáj a torkom, mert be kéne olvasnom valakinek, azért a derekam, mert nem vagyok elég rugalmas, a szívem meg azért mert nem tudom elfogadni, hogy szeretnek.
Kétségtelen, hogy a dolgok általában meglehetősen egyszerű ok, okozati összefüggések, viszont eleve nem hiszek abban, hogy „általában”, a mondat többi része enélkül pedig mást jelent, és még hamisabbá válik, mint a lágyító jelként használt „általában” nélkül. Amolyan kinyilatkoztatás így, és én nem szeretek kinyilatkoztatni, nem szeretem az abszolút igazságokat sem, lévén hitem szerint nem léteznek, engem félrevezetnek. Látom, van aki ezek mentén rendszerezi önmagát és én elhiszem, hogy úgy gyakran könnyebb elviselni a létet, olyasmi lehet ez, mint nekem a reggeli kávé illata csak valamivel körülményesebb előállítani.

Hangosak a kabócák az ablak alatt, megy a légkondi, így a negyven fokot is el lehet viselni, napfényt is csak annyit engedek be, amennyi a virágoknak szükséges. Lesznek még növényeim, nekem idővel mindenhol vannak, szeretnek engem és én is őket. Ahol élek, oda virág is kell, textíliák, puha, sárgás fények, gyertyák és illatok, misztikum. A minimál design jól mutat a katalógusokban, de akkor hová tenném az életem?

Pár nap alatt belaktam a kis konyhát, már tudom miért, hová nyúljak, szeretek főzni, amíg monotonná nem válik, addig alkotás. Csicseriborsót áztatok reggel, hogy puha legyen majd az esti rizsbe. Algát és szárított shitake (koreaiul pjogo) gombát másfél liter vízbe, majd minden ragu és leves alapleve.
Ébredés után kávét darálok és főzök, ez nekem az otthon illata országtól és lakástól egyaránt függetlenül.
Persze, valamibe én is kapaszkodom ami nem változik, de ez így nem igaz, mert változik az is, legfeljebb nem szeretem amikor azt teszi.
Ilyen a kávéillat reggel.

Itt vannak kabócák, Németországban nincsenek, Magyarországon sem voltak. Itt vannak szúnyogok, Németország azon vidékén, ahol a házunk van, nincsenek. Lovak vannak, következésképp lószar is, meg legyek. Itt meg az nincs. Meleg van. Ahogy olvasom most Magyarországon is, de Németországban nincs. Ott nagy házak, amott kisebbek, itt leginkább lakások. Emberek viszont mindenhol, nagyjából ugyanazokkal a vágyakkal és félelmekkel teremtenek isteneket saját képükre és hasonlatosságukra.

Itt picivel kevesebb a ferdeség, talán az élet körforgásának tisztelete miatt. Szerepeikbe beleragadt emberek, ők itt is ferdék. A németek között sok van aki az, a kényelem és a jólét nem teszi a lelket fejlődőképesebbé, sőt inkább eltompítja azt, a test tohonya hústorony, annyi a reumás, mint égen a csillag.

Mikor kirándulni voltunk a hétvégén, akváriumokban tárolt élő rákok tömegét láttuk. Egy megpróbált kimászni, félig már kint is volt, mikor a többi a lábainál fogva visszahúzta. Egyszerre nevettünk fel a gyerekkel kissé keserűen és egyszerre mondtuk, ez a rák magyar.
Ó tudom, általánosítás, és már megint, és én is, és ugyan miért papolok ellene, ha élek vele.
Általánosítás hiányában nem tudnánk életben maradni, a problémát ez esetben is a mérték elvesztése okozza, arra meg igyekszik vigyázni az ember, néha még sikerül is.

Vasárnap Szöulba megyünk, reggel meglátogatjuk anyósom, aki most a lányánál van, aztán megünnepeljük, hogy itt vagyok. A partit olyanok találták ki, akik valaha egy gimnáziumba jártak a férjemmel, de engem nem ismernek, nekik talán ez ok az ünneplésre, nekem meg újabb emberek, újabb benyomások, hát elmegyek.

Anyósom katatóniája elég kényelmes állapot, könnyű halált ígér. Tudata beszűkült, testi szükségletei az in és outputra korlátozódtak, azt hiszem készül elmenni, s ha ő ily módon akar vagy tud, jogában áll.
Azután majd szásimit eszünk ismeretlen ismerősökkel és ez itt, ebben a közegben még csak nem is visszatetsző, ez az élet, játék, színház, illúzió és néha a kegyelem pillanatai amikor lógunk a szakadék falán, menekülve a tigris elől, észreveszünk egy kiváltképp szép, illatos és kívánatos vadszedret, érte nyúlunk, eleresztjük a kapaszkodót és még emlékszünk a tanmesére, hogy „Szerzetesek, fizessétek meg a szeder árát!”

***

Eugenia S Lee író 1969-ben született Budapesten. Kisgyermekkorát a Balaton partján töltötte, majd ismét Budapesten élt. Családos, 2 gyermek édesanyja, férje dél-koreai származású. Buddhista pszichológiát tanult, általában érdekli az emberek hithez, valláshoz való viszonya. Nemzetközi családjának köszönhetően felváltva él a német-holland határon és Dél-Koreában.