Ismét fiatalodtam néhány tizedmásodpercet, hiszen megint hosszú utat tettem meg, rövid idő alatt, itt vagyok Koreában.
Ahogy leszállt a Jumbo velünk, éreztem a párát, az tenger illatát, megláttam a csak itt honos fenyők felnyírt görcsös törzsét, éreztem, itthon vagyok. A férjem jött elém egy volt iskolatársával, aki hazafuvarozott bennünket ideiglenes lakhelyünkre a sógornőm ilsani nyolcadik emeletes lakásába. Tiszteletemre kipucoltatta az amúgy is majdnem új autóját, készült a találkozásra a távolról jött asszonnyal. Közben beszélgettünk is kicsit, kérdeztem milyen a hangulat az új elnök beiktatása óta, a barát csodálkozott, hogy beszélem a nyelvet és ismerem a politikát, ő még nem találkozott velem, nemrég lelték meg egymást a férjemmel harminc év után. Válaszolt a kérdésemre, mesélte, hogy a törvényhozásban érkező változásokat a nép még nem érzi, de az, hogy közel egy évnyi békés tüntetés után sikerült a volt elnököt nem csupán elzavarni, de bíróság elé is állítani nagy elégtétel és derűs várakozás ül az országon, az új elnök támogatottsága a koreai demokráciában példa nélküli, meghaladja a nyolcvan százalékot.
Miközben a hátsó ülésen hallgattam a beszámolót, elhaladtunk Gimpo rizsföldjei mellett, közel Incheon (Incsan) városhoz, ahol a lakásunk volt, amikor még csak itt éltünk és Németországban nem. Most nincs saját lakásunk, általában anyósoméban lakunk, de őt ez alkalommal csupán néhány napra engedték ki a kórházból, így mi is vele vagyunk Ilsan városban, a sógornőm lakásában.
Az autóból láttam a rizsföldeket, melyek között nap, mint nap munkába jártam, a hófehér, és szinte súlytalan kócsagokat, amelyek az elárasztott területeken keresik a mindennapi betevőt, s egy– egy számukra ijesztő hangra úgy rebbennek fel, mintha az semmilyen erőfeszítésükbe nem kerülne.
Mindig elámulok ezeknek a gyönyörű madaraknak a légies könnyedségén, mozgásuk eleganciáján. Milliószor láttam már, mégis minden alkalommal lenyűgöz.
A rizs már szép, erős és harsány zöld, a monszunnak még nyoma sincs, sós tengeri szél járja át a félszigetet.
A sógornőm gyógyteát készített. Ehhez egy digitális készüléket használt üveg kiöntővel, amely megfőzi a teát szűrve a kívánalmak szerint, majd a betáplált hőmérsékleten melegen tartja.
Ilyesmit nemigen látni Európában, ez is ismerős jelenség a kócsagokkal együtt, és persze egészen más, de Korea már csak ilyen.
Éjjel háromkor felébredtem, hogy bizonyára reggel van, délelőtt ismét elaludtam, ebédidőre többé-kevésbé magamhoz tértem, ez a Jetlag, azaz az időeltolódásból származó kissé kellemetlen tünetegyüttes, mely mindenkinél eltart néhány napig, míg a szervezete át nem áll az új időzónára.
Vicces módon azt a Magyarországról származó nagypárnát kaptam, amit még én hoztam annak idején, a huzata is az a sárga pamutszatén, amiben érkezett. A falon apám néhány festménye a magyar vidékről, úgy tűnik ezt a családot bizonyos mértékig megfertőztem a származásommal, de úgy hiszem ezt senki nem bánja.
Szép napos délután van, a nappaliban megy a tévé, anyósom itt pihen mellettem a kanapén, azt hiszem a lehetőségekhez képest jól érzi magát, ebédre tengeri halat sütöttünk és friss tofuból készült levest ettünk koreai rizzsel, amely édes, ragadós és mégsem ragacsos, nekem az egyetlen finom rizs.
Pár nap múlva majd vissza kell mennie a következő kemoterápiára, de nem tudom ezt így meddig lehet, ámbár nem vagyok orvos, nem tudom mi a legjobb ilyenkor, pláne nem érzem felhatalmazva magam, hogy felülbíráljam az orvost, aki maga is gyomorrákos volt, és a technikát amivel dolgozik, önmagán fejlesztette ki.
Most, hogy már itt vagyok, nincs bennem sem szorongás, sem félelem. Látom, hogy mi a helyzet és teszem a dolgom, a sógornőm és a férjem, anyósom gyermekei viszik amúgy is a legnagyobb terhet a vállukon.
Ez itt Korea, ahol az élet körforgása magától értetődő tény, ez a felfogás vallásfüggetlen, és bár nem különbözünk, ahogy a felszín alatt egyetlen ember sem, mégis valahogy egészségesebben néznek a jövő elé, tudván tudva, hogy az életünk véget ér, hogy majd egy új életet alapozzon meg.
Voltam egyszer egy előadáson, híres református pap tartotta. A végén lehetett kérdezni. Egy hölgy felállt, elmesélte, hogy haldoklik az édesanyja, és ő azt kérné Jézustól, hogy ha lehet, akkor csak egy rövid ideig tartsa magánál az anyukáját, hogy ő aztán megszülhesse, mint a gyermekét, és egy jobb életet biztosítson ezáltal neki.
Megmosolyogtam, de ma már nem tenném.
Nem igazán számít a vallás, a hit, ami fontos, ami mégis valahogy jobbá tesz bennünket, és talán elfogadóbbá is, itt, ezen a csendes-óceáni félszigeten legalábbis feltétlenül.
***
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások