A jövőbeli ember meg akarta ölni magát, hogy ne követhessen el több hibát a jelenben.
Hogyan, kicsoda?
Hát a szuperman, mondja, és hogy megalakították a könyvklubot, hárman vannak, mosolyog és közben mesél, és vagy négy-öt könyvet próbál begyömöszölni degeszre tömött, már amúgy is túlsúlyos hátizsákjába.
Ahogy fölveszi a táskát, a háta szinte behorpad a súlytól.
Ellép, de jön egy kislány, beül az ölembe, elsős.
De jó, hogy itt vagy, nevet, zsiráfot rajzolj, meg engem is, te még híres leszel, ha ilyen jól rajzolsz – pedig az ő zsiráfja szebb.
Halló, itt a víz-gáz készülődés, jön oda egy másik, imádni való szóalkotás, csak tudnám, mit jelent. Aztán, mikor vége az ügyeletnek, egy hetedikes lánnyal beszélgetek, megnyerte a matekversenyt, országos döntőbe került, és most az apjáról beszél, aki negyvenkét sportágat próbált már, és most, hatvanévesen egy újabba fog bele. Végtelen sok az ideje, egy kis hegyi faluban orvos. Végtelen, eszembe jut erről egy fiú, aki a kettős végtelen fogalmával kábított, és ekkor a szemünk előtt végtelen jelet rajzol ki a térben egy tollpihe.
Jung ezt szinkronicitásnak hívta, de nem is muszáj mindent megnevezni.
Így is szépen szállt, majdnem végtelen hosszan.
***
Legfrissebb hozzászólások