Valamivel elrontottam a gyomrom, leülök egy lombos fa árnyékába, az éger oltalma alá. Beled kisvárosában vagyok, mutatja a térkép, a Kisalföld déli részén. Előttem egy ház, az első ház a falu végén. Jó itt megpihennie egy vándornak. Szunyátolós az idő, eső lesz. Nekiered, a házban minden tárva nyitva, benézek, csak nem penderülök ki az utcára! Elég lenne a nyitott veranda alá állnom.
Kedves női arc fogad, nagymamakorú nő invitál a ház belseje felé.
Gyere be vándor, szól, adok tiszta ruhát, száradjon egy kicsikét a tiéd.
Elnézést kérve motyogom, hogy kaphatnék-e kamilla teát, mert elrontottam a gyomrom. Kaphatsz, de akkor nem ehetsz mást, mondja ellentmondást nem tűrően.
A falakon mindenhol fotók vannak, amikor rákérdezek, akkor mondja, hogy a férje lefényképezett mindent. Az életük pillanatait, a vándorokat, akik betértek hozzájuk.
Az első képen fiatalasszony áll a férjével.
Ezek mi vagyunk, bombázták a várost, azért jöttünk haza. Haza? Kaptunk egy telket, a telket benőtte a szederinda, a gaz, este a kullancsok csak úgy hullottak belőlünk. Erre építettük a házat, a kertet, a lugast. Gyönyörű lett a gyümölcsfákkal, a virágágyásokkal!
Mellette négy gyermek a falon.
Mindegyiket kitanítottuk, pedig akkor még nehéz volt.
És ez a szálfa egyenes ember?
Ő az apám Huszár Pálffy János. Sokszor megcsalta szegény anyámat! Látod, én meg csak szakácsnő voltam, egy kisiskola menzáján, de ekkor már nem nézek oda, mert egy gyönyörű nőt látok a falon. Kétség nem férhet hozzá, hogy Laborfalvi Rózát látom, de nem, az lehetetlen, itt már mosolyog a nő: ez az unoka, vagy dédunoka, nem is tudom. Vándor volt, mint te. Ő is az eső elől futott be, és neki is a gyomra fájt.
És ez a férfi ki? A férjem volt, komorodik el az asszony. Nagyon jó ember, szorgalmas. Asztalos volt, még megvan a gyalupadja, és a szerszámai. Ínséges időkben még koporsókat is készített, persze nem diófából, és nem cseresznyéből.
Ez a falu zsidófalú volt, ortodoxok és keresztények szépen megfértek itt. Egy híres, és gyönyörű zsinagógája állt, de lerombolták. Zsidóorvos mentette meg a kisfiam szeme világát, repeszgránáttal ment teli, és ugyanez az orvos, amikor szülés után nem akartam helyre jönni, ő itatott konyakkal és kecsketejjel. Lett is vérem aztán, nem maradtam vérszegény. Hanem amikor ezeket a szerencsétleneket haláltáborokba vitték, kicsordult a könnyünk. Samu bácsit csak azért nem vitték el, mert beivott, és merevrészeg volt, majdnem belehalt a nagy ivászatba.
Hát ez a mi kis falunk mára város lett.
És a sok vándor, kérdezem, mindenkit beengedtek?
Igen, és egy sem élt vissza a bizalmunkkal, mosolyog megint egy nagyot.
Ni, elállt az eső, nevetek már én is, mennem kéne!
Járj szerencsével vándor!
Milyen fura nő volt, öreg szemekről, fiatal kezekről is beszélt, csak mondta élete meséjét, de nem mondta a nevét.
(Otthon nem hagy nyugodni, kinél is voltam, kiderül, tényleg szakácsnőnél jártam, csakhogy ő volt Horváth Ilona szakácsnő, akinek a könyve olyan híres, hogy nemzedékek tanultak sütni, főzni tőle.)
***
Kapcsolódó alkotás:
Legfrissebb hozzászólások