Vonaton utazni romantikus. Ha az embernek szerencséje és hangulata van, egy kellő hosszúsági út alatt (jó könyvvel a kezében) találkozhat Anna Karenyinával, Esti Kornéllal, Lafcadióval, Miskin herceggel.
A bécsi Hauptbahnhof különösen izgalmas hely, újdonsült Fiume, kelet-közép-európai kikötőhely, itt szembesülhetsz a rendszerváltás számtalan mocskával (ami azért is fájdalmas, mert ez a Keletinél rendezettebb, nyugodtabb, tisztább hely, a „nyugat előszobája”. Kéregető borsodi cigányok, törökökkel acsarkodó bolgár munkások, egy szemmel láthatóan drogos, belorusz lány, aki tőlem (!) kérdezgeti, hol az édesanyja. Hát nem tudom. Több, mint húsz év telt el a rendszerváltás óta, és az örökös ideológiai küzdelmek sem fedhetik el a mi térségünk tartós(!) reményvesztettségét.
Mellém lép egy összevert, kialvatlan szőke fiú.
Rossz németséggel azt kérdezgeti, hol talál egy „áruházat” a pályaudvar környékén. Mondom, hogy nem vagyok bécsi, de az aluljáróban láttam egy DeSpart, ott vehet ennivalót. A fiúnak vérzik a homloka, ezért megkérdezem, segíthetek-e.
A fiú kihúzza magát: én nem vagyok koldus, szlovák vagyok.
Biztatóan rámosolygok. Aki még büszke valamire, aki még ki tudja húzni magát, az nem veszett el teljesen.
A 8-as vágánynál, a Velencébe tartó nighjetnél a „jobb emberek” gyülekeznek: német és olasz üzletemberek, egy amerikai turistacsoport. Linz, Salzburg, aztán átszállás nélkül Velence, Zürich vagy Monaco. A hatszemélyes fülkében egy nagyon furcsa fiú az útitársunk. Tiszta, csendes, udvarias, zavarban van, és egy kicsit fél tőlünk. Az éjszakai vonatok utasai többnyire félnek egy kilencéves útitárstól: nyaggatja az anyját, folyton pisilnie kell, nem lehet mellette olvasni. De a fiú mintha tőlem tartana, nem a gyerektől, riadt szemekkel pislog, és furcsának tartom, hogy a kabátján kívül semmije sincs, se táskája, se ásványvizes palackja, se fogkeféje.
Vele zárkózzunk össze reggelig?
Az ülések kihúzhatók, az egész fülke egyetlen ággyá alakítható.
A mellettünk levő fülkében három svéd lány már kényelmesen „berendezkedett”.
Az arcát vizsgálgatva úgy döntök, jó fiú ez a mi útitársunk. Szeretetteljes, jó családban nevelkedett, de az utóbbi időkben rettenő traumák érték, ha lehunyja a szemét, rángatóznak az arcizmai. Az arca furcsa szimmetriája alapján azt gondolom, román, Santiago de Compostelában futottam össze ilyen fizimiskájú egyetemi hallgatókkal. Megkérdezném, honnan jött, de annyira félénk, hogy meg sem merem szólítani.
Mi a kislányommal a kihúzott üléseken aludni próbálunk, a fiú félálomban, riadtan kuporog a saját ülésen, még a lábát sem meri a szemközti ülésre feltenni. De az arca furcsán rángatózik.
Elalvás előtt átkozom magam, hogy sajnáltam a pénzt couchette-re vagy hálókocsira. Micsoda kaland! Egy kilencéves kislánnyal.
Hajnali ötkor egyenruhás osztrák és olasz rendőrök keltenek. Az egész vonatot átkutatják, mert valakik kirabolták a hálókocsi-utasokat. Az angol turistacsoport épp az ablakunk ellőtt átkozódik. Rettentő, elátkozott hideg árad az Alpok völgyeiből, most közel lehetünk az I. világháború mészárszékeihez, végeláthatatlan katonatemetőihez. Doberdó, Isonzó. A kislányomnak mesélem, hogy Pali bácsi nagypapája valahol itt esett el, az útitársunkhoz fordulok, keksszel kínálom, mesélek pár szót az I. világháború nagy csatáiról — végtére is közös történelem.
A fiú elmosolyodik, és vége megszólal. Pakisztánból jött, gyalog kelt át Iránon, most Párizsban lakik. De sehol sem jó, ő mindenhol fél egy kicsit.
Én mosolygok, és közben arra gondolok, eltöltöttünk egy éjszakát Európa megrontójával / Európa megmentőjével (a politikailag nem megfelelő kihúzandó), akiből én csak egy traumatizált kamaszt látok. Aki nemcsak tőlünk, hanem az övéitől is betegesen retteg, ezért utazgat rémült árnyékként városról városra valamilyen szabadjeggyel. A keze reszket, ahogy a kekszért nyúl.
A rendőrök el. A kétségbeesett angolok visszakapaszkodnak. A vonat elindul. Hogy a tengeren (a cölöpökre fektetett síneken) vágtatva végre valahára megérkezzünk Velencébe.
Jó arra gondolni, hogy Inge néni vár ránk a Dorsoduoro negyedben. De a város látványára sokadszorra se lehet felkészülni.
A pályaudvarról kilépve, mint a hímes szalag tekergőzik a lábaid előtt a Canal grande.
— Gyönyörű, ugye? — kérdezem az útitársunkat.
A fiú nem is érti. — Szörnyű — motyogja. — Félelmetes.
*
Kapcsolódó oldalak:
Legfrissebb hozzászólások