T. Ágoston László: A fehér por

Kissé fejfájósan ébredt Peregi Pongrác ezen a kora tavaszi reggelen. Mire kinyitotta a szemét, az asszony helye már üres volt az ágyban. Na persze ‒ gondolta ‒, mondta is az este, hogy kiugrik a piacra valami friss zöldségért, mert ilyenkor, tél végén már kiürül a szervezet minden vitamintartaléka. Fel kell tölteni, mert különben az első szembe jövő influenzavírus ledönti az embert a lábáról. Biztosan így igaz, ha a Niki mondja. Okos asszony, jó asszony… A konyha, meg a vásárlás az ő dolga. Meg az efféle egészségügyi problémák is. Ő arra ügyel, hogy jól működjenek a zárak, égjen a villanykörte, és az udvaron lefolyjon az esővíz. Ezzel volt is elég vesződsége az idei télen, mert hó ugyan alig esett, de eső annyi volt, mint más években fél év alatt. Egyik front követte a másikat, csendes eső a felhőszakadást. Ki hallott már olyat, hogy decemberben belecsap a villám a gesztenyefába? Most meg pont ez történt a domboldalon, nem messze a Rátkaiék házától. Akkorát csattant, hogy még a harang is megkondult tőle a templomtoronyban.
A rádió minden reggel azzal kezdi a híreket, hogy hidegfront, vagy melegfront várható arra a napra. Gyakran előfordul, hogy abból is megérkezik mindkettő. Ha az ember feje fáj ébredéskor, akkor az melegfronti hatás. Ha az ízületei csikorognak, az a hideg front miatt van. Vagy fordítva? A fene tud eligazodni ezeken a meteorológusokon… No, majd mindjárt kiderül, ha bekapcsolja a hadovaládát. A Niki meg azt mondja, azért fáj a feje, mert a Kati néni pancsolt pálinkáját vedeli. Akár hogy is van, az már biztos, hogy ez a mai egy fejfájós nap lesz.
Soha nem volt fejfájós, amíg volt munkája. Reggel ötkor csörgött az óra. Ki az ágyból, gyors öltözés, cicamosdás, rohanás a buszhoz. Ott már várták a haverok. Gyorsan körbeadták a pálinkás butykost. Mire visszaért a tulajdonosához, már fékezett is a busz a gyár előtt. Jó, az utóbbi időben már nem gyárnak hívták, hanem káeftének. Neki teljesen mindegy. Mindkettőben vasat kellett reszelni kevés pénzért. Mondta is a Niki, hogy valami jobban fizető munkát kellene keresnie, mert így az ő bolti eladói, meg a Pongi lakatos fizetéséből hamarosan felkopik az álluk a két kamasz fiúval együtt.
Gondolkoztak, mit lehetne tenni. Vajon mivel lehetne gyorsan sok pénzt keresni? Egyeseknek nagyon bejött ez a váltás, miért ne sikerülhetne nekik is? Az asszony munkaidő után hordta a faluban, meg nagyon sokszor még a boltban, a kenyeres pult mellett is árulta az Avon-termékeket, vagy mi a fenét százalékért. Szóval olyan műanyag tégelyekben voltak különböző krémek, arcpakolások, meg ilyesmi. Azokat árulta. Biztosan jó üzlet ez a nagyvilági dámák, meg a városi szépasszonyok körében, de itt, a világ végén, egy majdnem zsák faluban ki a fenét érdekel? Jól be is fürödtek vele. A végén még nekik kellett volna fizetni valamit az ügynöknek. No, de hát ügynök legyen a talpán, aki belőle egy vasat is ki tud préselni! Belevágta a gyöngyház nyelű bicskáját az asztal lapjába, aztán úgy menekült az ügynök, hogy talán még most is szalad, ha össze nem akadt a bokája.
Hát ez így nem jött be… Mi van még? ­­‒ néztek egymásra kérdőn a vacsoránál. ‒ Az újságban olvasta, hogy van, aki megveszi a kárpótlási jegyet. Azt a papírt, amit az öregapja földje után kaptak, amikor megszűntek a téeszek. Nem nagy pénz, mert mindössze öt hold földje volt az öregnek, de valami… Akár vissza is kaphatta volna azt a földet, de mit kezdjen vele egy szál csorba ásóval? Ő már különben is lakatos szakmunkás, nem paraszt. Jött is egy pasas, valami ügyvéd féle, aki el is intézte a hivatalos ügyeket. Az árán meg vettek az asszonynak egy kabátot. Kellett neki, mert a régi már nagyon kopott volt. A szomszéd Jóska meg kiröhögte, mondván, hogy szarért-húgyért tékozolta el a nagyapja vagyonát. Azóta nem olvas újságot.
Egyik este a kocsmában összefutott a Rabnec Antival, az autószerelővel. Egy osztályba jártak hajdan, mert akkor még volt a faluban iskola. Most már iskolabusszal szállítják a gyerekeket a harmadik faluba. Ott van az orvosi rendelő is. Ja, meg pap is volt. Most már üres a parókia, a szomszéd községből jár át a plébános úr misézni vasárnap délután. No, az még egy külön szám volt, ahogy a rendőrök futkároztak, akár a pók a falon, amikor egyik éjszaka ellopták a papnak mind a tíz tyúkját. Talán még két nyúl is lakott abban a tyúkólban… Sose lett meg a tolvaj. Az atya meg annyira a szívére vette a dolgot, hogy két hónap múlva nyugdíjba vonult.
No, szóval összefutottak a Tónival. Akkor éppen jól prosperált a műhelye. Volt egy segédje is. Vele járt ki Ausztriába, meg Németországba, és onnan hoztak be használt autókat. Előfordult, hogy kettőből csináltak egyet, aztán bevitték a városi autópiacra és jó pénzért eladták. Piszok jól kerestek vele. Neki is felajánlotta a Tóni, hogy beszállhatna az üzletbe akár társként is, ha venne föl a házra némi bankkölcsönt. Az asszony viszont nagyon fázott a bankhiteltől, így aztán csak a hétvégeken ment át hozzá segíteni a műhelybe. Feketén, hát persze, hogy feketén. Egy ilyen isten háta mögötti faluba nemcsak orvost nem lehet találni, hanem itt még az APEH ellenőr is eltéved. Aztán mégis csak lehetett valami gubanc, mert a Rabnec két hét alatt fölszámolta a műhelyét, meg eladta a házát és családostul átköltözött Ausztriába. Állítólag kétszer akkora műhelyt nyitott, mint az itteni volt. Azóta autószerelő sincs a környéken.
Egyre jobban idegesíti ez a francos fejfájás. Hogyne idegesítené, hiszen azelőtt soha nem szokott fájni a feje. Azelőtt reggel odaállt a satupad mellé, elővette a szerszámot, megnézte a kikészített rajzot, és dolgozott a műszak végéig. Ameddig volt műszak. Aztán egyszer csak hozta az irodából a kis csaj az elbocsátó szép üzenetet, és szabad választása volt, hogy ragaszkodik a felmondási időhöz, vagy megelégszik a végkielégítéssel, és akkor holnap már be se kell jönnie. A Jucika már számfejtette a bérét, ha megfürdött, akár föl is mehet a pénzéért az irodába.
Szidták a főnök jó édesanyját, hogyne szidták volna mind az öten, akiket akkor lapátra tettek, de azért a végén csak megköszönte a Jucikának, hogy szólt a segélye ügyében a munkaközvetítőben a kolléganőjének. Aztán annak is lejárt az ideje. Alkalmi munkákat vállalt feketén. Hát persze, hogy feketén, és közben megtanult úgy igazi huszárosan káromkodni. No, hát azóta fáj a feje, és azóta issza a bögrecsárdában a Kati néni pancsolt pálinkáját, mert a kocsmaira már csak ünnepnapokon telik. Az asszony persze veszekszik, és az ágyban is elfordul tőle, mert rohadt büdös a Kati néni pálinkája, de mit tegyen, ha nem telik másra?…
Az ősszel fölkerült a községházán a közmunkás listára. Bruttó nyolcvanezerért nyeste az útszéli fákat, ásta az árkot, szedte a szemetet, és égett a képe az arra járó haverok előtt. Az asszony már nem kéri el tőle a pénzt. Egyenesen viszi a Kati nénihez az adósságát törleszteni. A maradékot meg a kocsmába valami iható piáért. Még szerencse, hogy a fiai beköltöztek a városba, mert nekik aztán végképp nem tudna a szemükbe nézni. Állítólag az egyik parkolóőr lett, a másik meg kocsikísérő. Az anyjuk bejár hozzájuk. Neki azt üzenték, ne menjen. Hát nem is megy…
Fölöltözött, kent magának egy szelet margarinos kenyeret. Megsózta. Talált a hűtőszekrényben néhány szál zöldhagymát. Hármat elvett belőle, aztán kinézett az ablakon, nem jön-e még a felesége. Nem jött. A vállára terítette a kabátját ‒ csak úgy legényesen, panyókára ‒, és kiosont a hátsó kert felé, ahol kevesen járnak. Ezen a napon éppen nem volt mit tenniük a közmunkásoknak, meg az eső is esett, úgy gondolták, hogy behúzódnak fedél alá a kocsmába.
‒ Te, Pongri! ‒ bökte oldalba Papp Pista, a harmadik szomszéd. ‒Hallom, téged is izélget a Kovács, a közmunka felügyelő. Szerintem pofán kéne már vágni egy kicsit. Mit képzel ez magáról? Tudtommal a hatodik osztályt se végezte el, és ő egrecíroztat bennünket, tapasztalt szakmunkásokat?
‒ Hát persze, mert a nagybátyja a polgármester.
‒ Tojok én a polgármesterre is! Nekem az se parancsolgasson, mert egyszer, ha jó kedvemben talál, kiontom a bélit! Hát nem egy iskolába járt velünk?
‒ Dehogynem, csak azóta ő már pártfütyi lett. Mi meg nem. Csupán ennyi a különbség köztünk, Pistukám!
‒ Jól van, gyere, dobjunk be erre egy felest. Én fizetem.
Bementek. Megittak egy felest, aztán még egyet. A csapos is régi ismerős volt, ő is elmondta a véleményét a polgármesterről, meg az unokaöccséről.
‒ Engem meg azért cseszeget ‒ mondta ‒, mert szerinte elszedem a közmunkások pénzért. Kitől vettem én el egyetlen kanyit is? Maguk már csak megmondhatják…
‒ Ugyan már, hogy mondhat rád ilyet, Feri fiam ‒ csóválta a fejét Papp Pista. ‒ Mi vagyunk a tanúk arra, hogy még hitelbe is lehet nálad piát kapni. No, nem mindenkinek, de aki megérdemli…
‒ Ezt akár én is tanúsíthatom ‒, mondta Peregi Pongrác. ‒ Meg is teszem, ha kell, csak szóljál, édes fiam! Hanem halljátok-e, ez a rohadt fejfájás reggel óta nem akar elhagyni. Nincs valamelyikőtöknél egy tabletta aszpirin?
‒ Persze, hogy fáj a feje, mert jön a front. A rádió is bemondta reggel ‒ állapította meg a csapos.
‒ És ez a hülye gyerek még ilyen latyakban is képes lenne kihajtani bennünket dolgozni? A Pusztai Józsi mondta reggel. Ő már beszélt vele. No, de rá se rántsunk, adj még egy felest, Ferikém, mert fölrobbanok mérgemben!
‒ Magának is, Pongri bácsi?
‒ Valami kéne, mert szétdurran a fejem. Valami fájdalomcsillapító…
‒ Tudok én arra jobbat ‒ vett elő a mellényzsebéből egy kis tasakot a csapos. ‒ Ettől nemcsak a fejfájása múlik el, hanem az asszony is imádni fogja magát, olyan fickós lesz. Mindössze háromszáz forint egy adag. Nem gond, hozzáírom a többihez.
‒ Tényleg használ ‒ kacsintott rá Papp Pista. ‒ Én már kipróbáltam. Jobb, mint az aszpirin. Pálinkával is beveheted.
‒ Egye fene, adj egy adagot, kipróbálom én is! ‒ kotort a nadrágzsebébe Peregi ‒ Annyi pénzem még talán van is.
A porcukorra emlékeztető port belekeverték a pálinkába, ő meg egy hajtásra kiitta. Nem telt bele negyed óra, elmúlt a fejfájása, és olyan erősnek érezte magát, hogy akár egy házat is elmozdított volna a helyéről. El is kezdte emelgetni az asztalokat, csak amúgy, fél kézzel, mint egy cirkuszi erőművész.
Közben megérkezett a fiatal közmunka felügyelő, Kovács Kázmér és maga köré szólította az embereket.
‒ Ide figyeljenek emberek! ‒ kezdte dörgő hangon. ‒ Arról volt szó, hogy a sok eső miatt ma szabadnapot tartunk. Igen ám, de azt mondja a csősz, aki nem rég jött le a hegyről, hogy a Petri domb alatt teljesen betemetődtek az árkok a lehordott sárral. Ha gyorsan ki nem pucoljuk, akár a falura is rávezetheti a vizet.
‒ És akkor mi van? ‒ állt elé kihívóan és kissé dülöngélve Peregi, a közmunkás. ‒ Ilyen pocsék időben nem dolgozunk. A szabadnap az szabadnap.
‒ Az van, öregapám ‒ tolta el maga elől a fiatal férfi ‒ , hogy fogja a lapátját, és indul árkot ásni. Oké?
‒ Azért, mert te mondod, kisfiam?
‒ Pont azért. Ha nem tetszik, veheti a kabátját, és elhúzhat a francba! Értve vagyok?
‒ Nono! ‒ állt mellé Papp Pista. ‒ Nem beszélünk így egy apánk forma emberrel, édes fiam! Csak azért, mert te a polgármester unokaöccse vagy?
‒ Maga is elhúzhat a sunyiba, vén semmirekellő!
‒ Te sértegeted az én barátomat? Te szarházi falu szégyene?…
‒ Kuss legyen most már, és induljanak! ‒ kiáltott rá a fiatalember, és meglökte a vállát.
‒ Láttátok ezt? ‒ hördült föl Peregi, és elkapta az egyik szék támláját. ‒ Ez a jabranc kezet emelt a barátomra. Letöröm a mancsodat, te, anyád majma! ‒ És a feje fölé emelte a széket.
Kovács, a közmunka felügyelő tovább taszigálta Papp Pistát, meg a köré gyűlt közmunkásokat. Azok meg egyre hangosabban bíztatták Peregit:
‒ Üsd le, az anyja szentségit! Vágd pofán!
Peregi kezében meglódult a szék, és a fiatal férfi fején landolt. Ő meg úgy összecsuklott, mint egy sokat használt colostok.
‒ Hú, cseszd meg! ‒ húzta el a száját a csapos. ‒ Ez rohadtul betalált! ‒ Aztán gyorsan kiürítette a zsebeit. A kis tasakokat elrejtette a röviditalos polcon a duplafal mögé, aztán elővette a telefonját és felhívta a rendőrséget.
‒ Budai őrmester? Te vagy bent, Gyurikám? Gyertek már ki minél előbb, mert kitört a balhé a közmunkások között. Ja, szóljatok a mentőknek is, mert verik a Kovácsot!
Peregi Pongrác még akkor is a szék támláját szorongatta, amikor a kezére kattintották a bilincset.