T.Ágoston László: Csapdlecsacsi

– Raboljunk bankot – mondta a pattanásos arcú Sárosi Pista és az orrát felhúzva afféle félmosollyal várta a barátja reagálását.

– Hülye – volt a tömör válasz, meg egy vállrándítás. – Aztán honnét szereznél hozzá pisztolyt, meg olyan gyors verdát, amivel lerázhatod a zsarukat? Élből húsz év a sitten, aztán golyózhatsz, hogy miért volt.

– Paraszt vagy te, Józsi, mindig is az voltál. Nincs benned ötlet, meg kreativitás. Már az a szőke csaj is megmondta a munkaközvetítőben, hogy nem az állami gondoskodásra kell várni, hanem felkarolni egy jó projektet, és mindent kihozni belőle, ami benne van.

– Ezt jól megtanultad, meg ő is, de fogadjunk, hogy ketten együtt se tudnátok lefordítani magyarra! Süket Berci, hol itt a projekt? Attól, hogy havonta eljövünk a munkaközvetítőbe lepecsételtetni a kis könyvet, attól még a muter nem tudja kifizetni a villanyszámlát, se a gázt. Igaz arra már nincs gond, mert a tavasszal kikapcsolták. Projekt. Hülye… Kinek a projektje?

– Hát mondjuk a miénk. A bank az egy elég jó projekt, nem?

– Az. Na és? Ne dühíts, mert lekaszállak!

– Nyugi! Mondom, hogy felkaroljuk, és mindent kihozunk belőle, amit csak lehet.

– Hülye…– paskolta meg búcsúzóul a barátja arcát Józsi, akit amúgy baráti körben csak parasztnak becéztek, és befordult a kocsma ajtón. – Nem hívlak, mert tudom, hogy tegnap este az utolsó húszasodat is föltetted a nyerőgépre, alamizsnát meg csak a jövő héten osztanak.

Menj, csak menj – gondolta Pista – és idd le magad a sárga földig, ahogy szoktad. És még ezt nevezik nagy vagánynak?… Azért, mert egyszer-kétszer unalmában kiürítette a kocsmát? Ahhoz igazán nem kell sok ész. Egy bankot megcsinálni, ahogy a múlt heti amerikai filmben is látta… Az igen. Ahhoz kell ész, kultúra, temperamentum, meg még mi is? Ja, lélekjelenlét. Abból kell a legtöbb. Nagyon el fog csodálkozni ez a paraszt, ha majd meglátja a megyei lap első oldalán a szalagcímet, hogy tegnap kirabolták az XY bank megyei fiókját. A szerencsés bankrabló több mint százmillió forinttal távozott. A rendőrség nagy erőkkel, forró nyomon kezdte meg a tettes üldözését, de minden erőfeszítés ellenére… Ő meg csak ül otthon, nézi a tévét és kifizeti a villanyszámlát. Ja, azt nem, mert még valakinek feltűnne, hogy szórja a pénzt.

Álmában valamiféle dúsgazdag keleti városban járt. Hagymakupolás templomok vörösrézborítással. Hatalmas paloták alumínium, de az is lehet, hogy színezüst lépcsőkkel. Az ajtókon, ablakokon sárgaréz kilincsek csillogtak a szikrázó napfényben. Még a járdák szélén álló korlátok is rézből voltak. Színtiszta vörösrézből. Csak állt ott az út szélén tátott szájjal és csodálkozott. Aztán elkezdett számolni, hogy ha ezt az egészet lekapnák a haverokkal (mondjuk) két éjszaka, meg másnap földarabolnák flexszel, nehogy ráismerjen a tulajdonos, annyit adna érte a kereskedő, hogy… Á, annyi pénz nincs is a világon…

Először is venne belőle egy Mercit. Olyan nagy feketét, sötét ablakosat, mint amivel az uzsorás szaladgál. De nem ám a használt piacon, a frászt! A bécsi autószalonból hozatná euróért. Csak tiszta újat, nulla kilométerrel. Még a rendszámot is Bécsből hozatná hozzá. Hadd lássák ezek a parasztok, hogy neki olyan is van. Háza is lenne akkora garázzsal, hogy három ilyen Merci is elférne benne. Ha netán az egyik nem indul, ott a másik. Aztán venne olyan csillogó selyemöltönyöket, amilyenekben az amerikai énekesek szoktak föllépni. Mondjuk hatot. Meg a sofőrjének is egyet. Mert nehogy már ő vezesse azt a Mercit, és ha netán valahol meghívnák egy pofa koktélra, meg se ihassa… Lakkcipő is kell mindenféle színű. Meg fodrász, aki rendben tartja a séróját, meg a szakállát. Saját fodrász, csak neki. Legföljebb még egy-két havernak, akik megérdemlik.

Honnét jött ez az álom? Talán onnét, hogy egyszer Pesten járt és valahogy betévedt egy bankba. Ott volt minden sárgarézből. Meg a tévé. Abban nézett valami filmet. Az anyja meg egyszer fölrázta, hogy „már megint berúgtál, aztán elalszol a tévén, én meg nem győzöm kikapcsolni utánad.” Ha elalszik, hát elalszik, akkor mi van?

Szóval egy ilyen rézveretes bankot kellene kirabolni. Ott biztosan nagyon sok pénz van a kasszában. Meg egy csomó biztonsági őr is. Azok meg tudják fizetni őket, nem úgy, mint az itteniek. Azt mondják a srácok, hogy ezek itt bagóért dolgoznak 24-48 órás szolgálatban. Nem csoda, hogy csak úgy lígnek-lógnak a bank előtt. Hát ez az. Ha ésszel él az ember, eltereli a figyelmüket, lefegyverzi őket, és azt csinál, amit akar. Nem, nagy dolog. Odamész hozzá, kérdezel valamit, ő meg megfordul, hogy megkeresse amit kértél. Ekkor aztán hátulról elveszed a pisztolyát, és azt mondod neki, hogy kuss. Úgy megijed, hogy azt teszel vele, amit akarsz, csak le ne lődd. Odaviszed a kasszához, és szépen nyugodtan beszólsz a kisasszonynak, hogy ebbe a nejlonszatyorba rakosgasson már bele mindent, ami van, különben lyuk támad az őr bácsi fején. No, meg esetleg az ő frizurája is összekócolódhat. Ennyi. Amikor átadják a pénzt, azt mondod, hogy lassan számoljanak el ötszázig, aztán visszafordulhatnak. A legjobb, ha figyelmezteti őket az ember, hogy egyesével számoljanak, mert figyeled őket. Ettől biztosan meglepődnek, mert nem tudják elképzelni, honnét figyeled őket.

Napokig formálgatta, csiszolgatta a tervet, de ott mindig megakadt, ahol ki kellett jönni a bankból. Mi van akkor, ha idő előtt visszafordulnak, és meglátják, hogy nem is figyeli őket. No, meg ha netán valaki elkezdi üldözni. Vagy felismeri valaki. Kis város ez, mindenki ismer mindenkit. No, majd bajuszt, szakállt ragaszt magának és szerez valami csuklyás kabátot. A jövő héten lomtalanítás lesz az alsóvárosban, majd szerez egyet. Ez az! Ha netán valakinek ismerős lesz a kabát, majd jól letartóztatják a régi gazdáját.

– Te leszel a sofőröm – mondta a barátjának, amikor legközelebb találkoztak. – Nincs mese, kell egy sofőr, aki kint ül a kocsiban és járatja a motort, ameddig én bent elintézem a dohányt.

– Mit intézel te el?

– Hát a bankban a dohányt. Már a múltkor is mondtam. Meló nincs, sőt ígéret sincs rá, hogy legyen. Élni kell, de miből? Muszáj bankot rabolni. Te nem nézed a tévét? Abban a tegnap esti filmben is kirabolták azt a bazi nagy bankot. Csak azt nem tudom, mi lett a vége, mert elaludtam. Az viszont biztos, hogy a fószer ott ült a volán mellett és járatta a motort.

– Hagyj engem békén ezzel a baromsággal, mert még egy szó a bankról, és úgy fejbe zúzlak, hogy kijózanodsz. Más se hiányzik nekem, mint hogy efféle baromságba keveredjek, aztán rámvarrják a felfüggesztettet, meg még vagy annyit, neked meg előkotorják a diliflepnidet és hazasétálhatsz a jó édesanyádhoz.

– Azt hiszed, nélküled nem tudom megcsinálni? No csak figyelj, aztán leesik az állad… Az anyukámat meg ne emlegesd, mert harapok!

Alig telt el néhány nap – no, meg kiosztották a segélyeket – és a kocsmában újra napirendre került a téma. Pista – csak úgy mellesleg, miután fölhajtotta a harmadik korsó sörét vodka betéttel – odasúgta a barátjának, hogy pisztoly már van. Pénteken lementek a Süle Ferivel horgászni a tóra és hogy-hogynem kihúztak egy rozsdás pisztolyt. Olyan hosszú csövű, mint amit a német tisztek használtak a háború alatt. Rozsdás, rozsdás, de ki lehet azt smirglizni… Különben se nyulat akar ő lőni vele, hanem a pénztárosnőt megijeszteni.

Pontról pontra összeállt a terv, már csak a mozdulatokat kellett begyakorolni. Amikor az anyja elment hazulról, odaállt a nagytükör elé, elővette a zsebéből a mordályt, ahogy a filmben látta, a csövét letakarta papírzsebkendővel, és elváltoztatott, mély hangon odaszólt az elképzelt pénztárosnőnek. – Kuss! Ez egy bankrablás. Ebbe a nejlonszatyorba tessék belerakni minden pénzt, ami van. Az aprót is. Kuss! És ne tessék a riasztó gombja után kotorászni, mert olyankor reszket a kezem és könnyen elsülhet ez a pisztoly. – Ennél a résznél mindig elnevette magát, hiszen hogy is tudna elsülni az a rozsdás, százéves vasdarab, amikor golyó sincsen benne. No, de hát ez volt a szöveg. Már előre élvezte, hogyan esik le a Józsi barátja álla, amikor este a kocsmában félrehívja és kinyitja a nejlonszatyor száját.

Eljött a nap, indulni kellett. Nem is lett volna semmi baj, ha nem lett volna akkora a hőség. A városháza előtt harmincnégy fokot mutatott a hőmérő. A lomtalanításból szerzett vastag csuklyás kabátot csak az ajtó előtt vette magára, de hirtelen olyan melege lett benne, hogy még ott is csurgott róla a verejték. Mármint ott, ahol a legkellemetlenebb. A ragasztott bajusz állandóan félrecsúszott, a szakáll nem akart odaragadni… Kész cirkusz volt az egész…

Szerencsére délben kevesen jártak az utcán, nem volt feltűnő a szerencsétlenkedése. Azokon a kis egylovas sikátorokon, ahol ő közelítette meg a bankot, ott meg kifejezetten a kutya se járt. Az előtérben se várakozott senki, csak az egyik ablaknál beszélgetett egy ügyfél az ügyintézővel. Ők viszont láthatóan jól elvoltak egymással. A biztonsági őrt se látta sehol. Már majdnem visszafordult a forgóajtóból, gondolván, hogy esetleg rosszkor jött, vagy valami ilyesmi… Végtére is nem erről volt szó. Aztán megrándította a vállát, megigazította a napszemüvegét és odaperdült a ropirudat rágcsáló, láthatóan unatkozó pénztárosnőhöz.

– Csókolom, ez itten egy bankrablás – nyújtotta felé a piros nejlonszatyrot. – Ebbe tessék rakni a pénzt!

– Te, Pityu! – szólt vissza a nő mosolygós hangon. – Igazítsd meg a bajuszodat, mert elcsúszott.

– Kuss! – vágta rá a fiú megtévesztő akcentusal. – Ez egy elsülő pisztoly. Tessék már igyekezni, Terike! Sietek.

– Hát ha sietsz, akkor vigyed gyorsan! – nyújtotta ki az ablakon a félig telt szatyrot a nő, a másik kezével meg megnyomta a riasztócsengőt.

Sárosi Pista elkapta a szatyor fülét és már ugrott is neki a forgóajtónak. Csodálkozott rajta, hogy nyitva volt. Kirohant az utcára. Közben a vastag, csuklyás kabát ujja beakadt az ajtó vasába. Nem engedett, hát gyorsan kibújt belőle, otthagyta. Még örült is neki, hogy így történt, hadd találják meg a rendőrök, és majd jól előállítják a gazdáját. A bajuszt, meg a szakállt is eldobta. Már nem volt rá szükség. Terike különben is felismerte… De azért csak hadd nyomozzanak… Szorította a nejlonszatyrot és rohant, rohant az egylovas sikátorokon át, ahogy máskor is szokta, ha üldözik a kocsmai cimborák. Néha fél szemmel hátra sandított, senki se üldözte. Egyszer csak az egyik kereszteződésnél, akár egy lórúgás, akkora pofont kapott. A szeme szikrát hányt, a szatyor elrepült… Csak annyit látott a csillagos mennybolton keresztül, hogy egy bukósisakos rendőr láthatósági mellényben fölkapja az ő piros nejlonszatyrát, egy piros robogóra pattan és elmotorozik. Utoljára akkor kapott ekkora pofont, amikor a kocsmában véletlenül a Jóska keze alá került. De hát a Jóska…

Arra se volt ideje, hogy végiggondolja a történteket, máris négy jól megtermett rendőr állt fölötte. Szó nélkül bilincsbe verték, s csak a kocsihoz kísérés közben kérdezték, de akkor aztán mind a négy egyszerre – hogy hol is van az a bizonyos piros nejlonszatyor.

– Hát azt én is szeretném tudni – szipogta Pista. – Talán kérdezzék meg a kollégájuktól. Elvitte az a bukósisakos motoros rendőr, aki láthatósági mellényben volt.

Azok meg csak néztek egymásra, és azt motyogták, hogy olyan náluk nincs is a kapitányságon. Megrándították a vállukat, beültették a főúton várakozó kocsiba Sárosi Pistát, és elvitték előállítani a tettest.

Késő estére járt már az idő, amikor a városi rendőrkapitányságon két meggyötört, fáradt arcú férfi ült egymással szemben az asztali lámpa sápadt fénykörében. A bankrabló, meg a kihallgató tisztje.

– Fejezzük be végre, Pista! – mondta az egyenruhás. – Már csak azt szeretném tudni, hol van az a bizonyos piros nejlonszatyor a pénzzel.

– Hát ezt mondom itt már órák óta, hogy elvitte az a bukósisakos motoros rendőr a láthatósági mellényben, aki leütött.

– Miből gondolja, hogy rendőr volt az illető?

– Miből? Hát oda volt írva a hátára, hogy rendőrség.

– Konok bűnöző maga, Sárosi Pista, de engem se piskótatésztából gyúrtak… No, akkor kezdjük elölről! Honnét vette azt a pisztolyt?

A kocsmában is kevesen voltak akkor este. Így aztán nem akadt vevő arra a piros robogóra, amit Jóska, a paraszt árult. Pedig a végén már fél áron is odaadta volna, csak vigyék minél messzebb.