Az emlékezés kanyargós útjai olyan helyekre is elvihetnek, amiről azt hitted nem őriztél meg semmit. Egy gyűrött fénykép felidéz egy másik, búcsúzás miatt megkínzott arcot. Egy régi, megviselt noteszlap bejegyzése egy fájdalmas nap emlékét. Rejtett asszociációk az idegek zsinegeivel vannak összekötve. Miután tekervényes, árnyas ösvényeket bejártak, tudatod mélyéről váratlanul köszön rád valaki, akire régen nem gondoltál. Az összevisszaság néha kisimul, és évtizedek múltán rendet mutat. A látszólag egészen távoli dolgokról, mint a hanyagul fiókba dobált papírlapokról, egymás mellé kerülve kiderül, hogy összetartoznak. Egy véletlenül kiejtett szó hirtelen éltre kelt egy eseményt. Némán, távolt idézőn, egyszer csak jelenetek bontakoznak ki, a szereplők feltámadnak és a szemünkbe néznek, mintha a régmúlt évek itt teremének újra.
A mi utcánkban, ahol gyermekkoromban laktunk, egy nagy kert mélyén állt egy ház, amit a környékbeliek Horthy-villának neveztek. A háború előtt állítólag ebben lakott egy ideig a kormányzó fia, Horthy István. Aztán az ötvenes években, a forradalom előtti utolsó kommunista miniszterelnök, Hegedüs András lett a lakója. Fegyveres őrök álltak a magasra nőtt sövénnyel eltakart villakert kapujában. Néha láttuk a nagy fekete autót, amiből kiszállt egy kopaszodó, alacsony, jelentéktelen külsejű ember, akiről tudtuk, hogy ő a miniszterelnök. Valamelyik srác a szomszédból mondta nekem, hogy a kertben van egy kis tavacska, és az tele van kicsi teknősökkel. Kitől hallotta nem kérdeztem. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk szerezni belőlük egyet-kettőt. Találtunk a villával szomszédos telekkel közös kerítésen egy kis lyukat, azt tágítottuk ki akkorára, hogy mi éppen átférjünk rajta. Hason csúszva közelítettük meg a kis tavacskát. Az eszünkbe sem jutott, hogy milyen veszélyes dolgot művelünk, bár arra ügyeltünk, hogy ne csapjunk zajt. A géppisztolyos őrök, ha észrevesznek minket, habozás nélkül lőttek volna. Szerencsénk volt, észrevétlenül hagyhattuk el a veszélyes kertet. Igaz, teknősöket sem találtunk.
Kortársaim közül tudom mindenkinek megvan a maga ötvenhatos története. Nem csak a hősies helytállásból, vagy a menekülés kalandjából, a retorzió következményeiből jutott ki majd mindenkinek, valamilyen formában az ország minden lakója részese volt az eseményeknek. Tizenkét éves voltam akkor. Anyám egy üdülőben vállalt munkát Galyatetőn, a büfét vezette. Ott jártam iskolába is. Tanítónk a húsz valahány gyerekből álló összevont nyolc osztályt vezette, kitűnően. Bátyám már a gimnázium utolsó évét járta, ezért a budai albérletünk lakója maradt, hetekig egyedül élt, önállóan kellett gondoskodnia magáról, apám meg a mátrai erőgazdaság instruktoraként hol itt hol ott volt, ritkán láttuk. Úgy adódott, hogy 1956 október 22-én az üdülő teherautóján édesanyámmal a fővárosba tudtunk utazni. Anyám örökké nyugtalan volt bátyám miatt, vajon éppen mit csinál, és rendet akart tenni a szobánkban is. Én meg örültem, hogy kocsikázhatok, hát vele tartottam. Ketten éppen elfértünk a sofőr mellett, viszonylag kényelmesen utazhattunk Budapestig. Nekem még aznap este vissza kellett mennem a teherautóval, de anyám még egy napot akart maradi, és úgy volt, hogy majd busszal utazik vissza. De másnap kitört a forradalom. Így aztán én az üdülőben éltem át a történelmi napokat családom többi tagjától távol.[1] A rádióból értesültünk az eseményekről. Az üdülő lakói sietve távoztak. A személyzet szinte tejes egészében a környező kis falvakból járt be dolgozni, hát hazamentek ők is, csak néhányan maradtunk az épületben. Nem tudtuk mit hoznak majd a következő napok. Szokatlan volt a csend, és az is, hogy egyedül vagyok, anyám nélkül. Semmilyen formában nem tudtam felvenni családom többi tagjával a kapcsolatot, ahogy ők sem velem, nekünk Budapesten nem volt telefonunk, de még abban a házban sem, amiben az albérletünk volt. Ennivaló volt bőven. Az üdülőnek saját hizlaldája volt, és az igazgató javaslatára levágták az egyik hízót. Egyik nap kora reggel frissen sült véres hurka szaga ütötte meg az orromat. A fiatal pincér fiú, aki szintén a személyzetnek fenntartott szobák egyikében lakott intett menjek vele a raktárba. Unatkozott ő is. A polcokon mindenféle holmi porosodott, találtunk a sok kacat között egy porcelánból formázott Lenin fejet. Törjük össze – javasolta, és rögvest a földhöz is vágta az elszánt gyűlölet gyönyörével. Ezzel merült ki a mi forradalmi hevületünk, pillanatnyilag nem volt más, aki ellen lázadhattunk volna. Tudod-e miért nem volt gyereke Leninnek, – kérdezte tőlem váratlanul. Megvontam a vállamat. Mert nem tudott szeretkezni. Így mondta. Ezen aztán sokat gondolkoztam. Vajon miért nem tudott.
Naphosszat a szobában ücsörögtem, anyám bontatlan ágyát nem akartam látni, inkább az ablakon bámultam ki, az erdőt néztem, ami alig két méterre a ház mögött élt, lüktetett. Minden napszakban volt mit megfigyelni. A fák sűrűn, szabályos sorban álltak egymás mellett és mögött. A rozsdabarna lomb egy része már lehullt. Az őzek egészen közel jöttek a házhoz, a zölden marad bokrokat szaglászták, élelem után kutattak. Később leültem és olvasni próbáltam. Amikor egy idő után újra az ablakhoz mentem, hogy kitekintsek ijedten ugrottam hátra a függöny takarása mögé. Egy fiatal srác állt az erdő szélén, láthatóan épületünk ablakait figyelte. Kezében golyószórót tartott, amikor meglátott fenyegetően rám emelte, és célba vett. Lementem a főbejárathoz. A kapu előtt egy nagy fekete személyautó állt. A társalgóban az üdülő igazgatóját idegen férfiak vették körbe, a vendégek után érdeklődtek. Valakit kerestek. Eléggé tanácstalanoknak tűntek. Az egyik férfi mezítláb volt, a cipőfűzővel összekötött bakancsát egy másik a vállán átvetve tartotta. Talán attól féltek, hogy elszökik tőlük, nem egészen értettem. Valaki a konyháról egy tálcán kenyeret, kolbászt, sajtot hozott be. Tanácstalanul tartotta a kezében, amíg a kerek asztalról el nem rakták a táskákat, fegyvereket. Éhesek lehettek, mert nagyokat haraptak az ételekből. A fiú, akit még az ablakból láttam már köztük volt. Fegyverét a falnak támasztotta, mohón falt ő is. Csak néhány órát töltöttek az üdülőben.
Anyám végre üzent, hogy tartsak ki, hamarosan jön értem. A Nagyszálló postahivatalába sikerült telefonálnia, onnan szólt át valaki. Novemberben már zordak voltak a napok. A fenséges szálfák hajladoztak, recsegtek, ropogtak, a szél durván rázta koronájukat, tépett hajjal menekültek volna valahová, ahol még béke és nyugalom van. Az őzek sírtak, a sűrűbe húzódtak. A hideg mindennapos lett. Az eső egyhangúan hullt, megállás nélkül.
Talán egy héttel azután, hogy a korábbi látogatóink elmentek szálltak meg minket az új-régi hatalom fontos emberei. A személyzet teljes létszámban munkába állt újra. A környező falvakból bejáró konyhások és szobalányok a helyi hatalomba visszatérők bosszúiról meséltek suttogva egymásnak, véres történeteket. A sarokba szorított életek rettegése, a szüntelen megalázások, az örökös néma szorongások újra kezdődtek.
Élénken emlékszem egy jelenetre. Mankóval bebicegett egy középkorú férfi és Münnich[2] elvtárssal akart mindenáron beszélni, aki éppen a szemüvegét tisztogatta. Amikor váratlanul eléje került a férfi, visszatette a szemüvegét és némán végigmérte. Az ember kivette az egyik mankót a hóna alól, kihúzta magát, és valamiféle tisztelgő mozdulatra emelte a szabaddá vált kezét. Sovány testén vékony, kopott kabát lógott, nyaka valami pokrócból vágott vastag sállal volt többször körbetekerve. Halkan beszélt, olyan volt, mintha csak kilégezett volna, levegővételeit nem lehetett hallani. Én ott álltam tőlük nem messze, ezért hallottam, ahogy pénzt kért, mert úgymond az ellenforradalmárokkal való harc közben sebesült meg. Münnich szó nélkül hallgatta végig, aztán benyúlt a zakója belsőzsebébe és egy nagy köteg százast vett elő, leemelt belőle egy keveset és átadta a férfinek, aki hálálkodva tette el. Nyugodjon meg elvtársam, – mondta mielőtt elbocsájtotta volna, – akik a proletárforradalomra kezet emeltek, azokat kíméletlenül megsemmisítjük. Szavaira a körülötte állók némán bólogattak. Bizonyára ott, azokban a napokban fogalmazták meg a sürgős tennivalókat a kinyilatkoztatásnak tűnt mondata megvalósítására. Hamarosan újra a fővárosban folytattam a tanulmányaimat. Csüggedt és reménytelenül telt napok következtek. Az embereket az utcákról, a lakásukból, az ágyukból hurcolták el.
A nyolcvanas évek elején sógorom egy olasz nőt vett feleségül és Itáliába költözött. Amikor Milánóban kellett töltenie néhány hónapot, gyakran felkereste Gyula bácsit, akinek a címét még Pesten kapta meg, húgának a házában az egyik szomszédnak volt szegről-végről a rokona. Jól összebarátkoztak. Gyula bácsi sokat mesélt a gyermekkoráról, amikor még Pestújhelyen élt a szüleivel. Elmondta, hogy együtt nőtt fel, a vele egyidős, s náluk lakó Csermanek Jánossal[3], a későbbi első titkárral, Kádárral. Sógorommal küldött egyszer ajándékba egy különleges francia konyakot az ország első emberének. Ennek a konspirációs módja jól ki volt dolgozva. Amikor megérkezett Budapestre a küldeménnyel fel kellett hívnia egy hölgyet telefonon, akiről csak később tudtuk meg, hogy Tamáska Máriának, vagyis Kádár Jánosnénak volt a titkárnője a Tájékoztatási Hivatalban. Ő jött el aztán hozzánk a József körúti lakásunkba, vette át a küldeményt, és adta tovább a címzett feleségének. Egyszer teljesen váratlanul is felkeresett minket, és vagy két kiló pacalt hozott nekünk. Ez ugyan abból való, amiből az öreg eszi majd a kedvenc ételét, a pacalpörköltet – mondta titokzatosan. Elmesélte, hogy van neki egy hentese, aki – persze anélkül, hogy tudta volna kinek veszi -, némi ajándék fejében mindig a legjobbat tette félre ebből a szokatlan ízű disznóságból. Hát most mi is részesültünk ebből a jóból. Korábban még sohasem főztünk pacalt, talán nem is ettem ilyesmit addig, de kíváncsi voltam milyen ízű étel az, amit „pártunk szeretett főtitkára” annyira kedvel, és nekiálltam elkészíteni.[4] Aznap keleti szél fújt, hideg eső esett.
A családból végül csak én ettem belőle. Nem volt rossz, de azért nem került a kedvenc ételeim közé. A közös íz nem segített az átlényegüléshez, maradtam, aki voltam. Míg ő álomba ringatott mindannyiunkat, egyenként, a róla elnevezett korszak riasztó fekhelyein, nekem semmi hatásom nem volt, nem lehetett rá. Igaz a kínzó szakadást a szavak és a tettek között, a kettős játékot minden szinten és minden helyzetben, fent és lent, átéltük valamennyien.[5]
Az örökké tartó és megfoghatatlan emlékek évkönyvébe sok minden belekerül. Most, hogy ezeket a sorokat írom jut eszembe, nekem korábban is volt egy közvetlen élményem Kádárral. Ott Budán, ahol albérletben laktunk a miénkkel merőleges utcában álltak, hatalmas kertekben, a város talán legszebb villái. A forradalom utáni években ezekben laktak az úgynevezett szovjet tanácsadó elvtársak, megszállt országunk árnyékminiszterei. Mi tízen-valahány éves srácok hamar kifigyeltük, hogy az egyik kertben van egy hatalmas fürdőmedence. Átmásztunk a kerítésen és megfürödtünk. Ettől kezdve majd minden nap eljártunk oda, lassan a kis orosz kölyköket teljesen kiszorítottuk belőle. Egyszer a nagy vízi fogócskázás közben nem vettük észre, hogy néhány felnőtt érkezett a medencéhez, és hamarosan már ott úszkáltak köztünk. Felismertük valamennyit, hiszen láttuk őket eleget a nagyfilmek előtt vetített híradókban. Kádár János néhány méterre előttem úszott el. Emlékszem még arra is volt időm, hogy megnézem az ujjait, mert akkoriban azt híresztelték, hogy Rákosi börtönében kihegyezték mindet. Hát én ennek nem láttam a nyomát. Vidám fiúcsapatunk ekkora már elcsendesedett, tudtuk, hogy innen gyorsan el kell tűnnünk. Néhány napig kerültük a medencét. Akkor még nem tudtam, hogy akitől féltünk, előbb-utóbb maga is félni fog, s halála egy korszakot zár majd le[6].
Hajlamosak vagyunk elfelejteni ezeknek a „bájos” évtizedeknek a keserű ízét, amikor a kétszínűség vált az élet leglényegesebb vonásává, az előrejutás nagy lehetőségévé, amikor a frázisokban történő beszédmód, a szocialista rendhez való hűség jelszavainak a gyakori használata, és a kitaposott nyelvi ösvényeken való közlekedés már csirájában elfojtotta a szavak természetes jelentését. A kritikai gondolkodásától megfosztott ember fokozatosan alattvalóvá változik, valamiféle dologgá, akit már könnyű leigázható lénnyé nevelni. A szárnyaló szellemet az államrendőrség segítségével végleg a földre kényszerítve és ellenállás nélkülivé téve, az új ideológia már új hitként szolgált. „Az ügyes bűn vallássá avatja magát, ripőkök tolonganak a szent boltív alatt.„– mondta Saint-Just a hallgató nép nevében létrejött zsarnokságról.[7] Az értelmétől megfosztott „értelmiség” nem volt képes meggátolni, hogy a marxista terminológia ne építsen magának külön világot, amiben aztán már minden érdemleges diszkusszió lehetetlenné vált. Ettől kezdve a beszéd és az írás, amit nem is olyan régen még a teremtő képzelet természetes eszközeként használt mindenki, nem lehetett más, mint üres hangáradat, szócséplés. Nincs valódi szabadság ott, ahol nem mondhatjuk ki egyértelműen mit gondolunk. Amikor már szinte senki se beszél hátsó gondolatok nélkül, és mindenki megtanul hallgatni a nyilvánvaló igazságtalanságokról, az ihletett közölni való menthetetlenül hazugságba fordul. Így történt, hogy az igazi, értékes alkotás szelleme lassan elpárolgott. A megalkuvás a tehetségtelenség szálláskészítője lett. A tudományok pedig, különösen a humán diszciplínák, a politika játékszerévé silányultak.
Abban a házban, amiben mi albérletben laktunk akkoriban, volt egy kis garzon lakás, ott lakott egy fiatal házaspár. Anyám, akinek nem volt állandó munkahelye vállalta, hogy vigyáz a féléves kislányukra. Az első gyereküket néhány hónapos korábban elvitte a bölcsőhalál. A szülőket ez nagyon megviselte. Ez a baj legtöbbször alvás közben jön és nagyon nehéz észrevenni. Anyám ezért különösen nagy figyelemmel gondozta a kislányt és egyszer észre is vette, hogy a gyerekkel valami nincs rendben, és hívta a mentőket. A gyors orvosi segítség megmentette a kisbaba életét. Miért írok erről? Hát azért mert ennek a családnak a feje maga is, a kilencvenes években, néhány hónapig, Magyarország miniszterelnöke volt.
Különös dolog, amikor beilleszkedünk az előttünk zajló történelem hétköznapjaiba. Fontos szereplője egy pillanatra ránk tekint, velünk egy időben, egy helyen létezik, és látszólag éli mindenki a maga életét. Így kerültem életem során, erről szóltak a történeteim, négy miniszterelnökkel is furcsán kapcsolatba. S az események sodrásában, amit éppen most élünk, ki tudja kit hoz elénk a holnap, s kiből lesz majd valaki, akinek neve így vagy úgy fennmarad?
*
[1] Nem lehettem ott a budai barátaim mellett, akik mikor fegyvert szereztek, rögvest ki is próbálták a korábbi iskolám mögötti dombon össze-vissza lövöldözve, megtapasztalva mennyire másképpen szól az igazi puska, mint ahogy azt a filmek alapján hitték. Nem lehettem velük akkor sem, amikor leverték a kommunista Ságvári Endre emléktábláját „hőstettének” helyszínt adó cukrászda faláról.
[2] Münnich Ferenc november 4-étől az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban, amit Kádár János vezetett, miniszterelnök-helyettes volt, november 11-én az MSZMP KB tagjává választották, részt vett a karhatalmi zászlóaljak és a munkásőrség megszervezésében. 1958 és 1961 között a minisztertanács elnökének tisztségét töltötte be. A Szovjetunió 1967-ben Lenin-renddel tüntette ki. (Wikipédia alapján)
[3] „Több tanú erősíti meg, hogy az öreg Szabó a Janit fiaként kezelte, ha Gyulának cipőt vett, Janinak is, ha mozijegyet, mozijegyet neki is, életük egy maghatározott szakaszában – ha tejtestvérség netán legenda is – szoros volt közöttük a kapcsolat.” Búza Péter: Pestújhelyi emlékek (Pestújhely, Rákospalotai Múzeum, 1997.i.m. 225. oldal) „… kamaszkorában Csermanek János több nyáron át pikolófiú volt Szabó Jánosék pestújhelyi (akkor már Andrássy utcai) vendéglőjében, s nagy szeretettel mesélt a vele mindig jóindulatú János bácsiról.” (Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1. kötete, Szabad tér Kiadó, Kossuth kiadó, 2001.)
[4] A pacalpörkölt receptje. Hozzávalók: 2 kg marhapacal, 0,1 kg sertészsír, 12 dkg füstölt szalonna, 30 dkg vöröshagyma (makói), 10 g fokhagyma, 5 g őrölt köménymag, fűszerpaprika, 30 dkg zöldpaprika, 15 dkg paradicsom, só ízlés szerint. Elkészítése: a füstölt szalonnát vágjuk csíkokra, majd a zsíron pirítsuk meg. Szűrőkanállal vegyük ki a szalonnákat a zsírból, majd tegyük bele a finomra vágott vöröshagymát, és pirítsuk aranysárgára. Vegyük le az edényünket a tűzhelyről, adjuk hozzá a fűszerpaprikát, majd tegyük vissza a tűzre, és kevés vízzel öntsük fel. A zöldpaprikát és a kockákra vágott paradicsomot adjuk hozzá. Lassú tűzön pároljuk. A tisztított, csíkokra vágott pacalt adjuk a pörköltalaphoz, fűszerezzük őrölt köménnyel, sózzuk, majd öntsük fel annyi vízzel, hogy majdnem ellepje. Pároljuk fedő alatt készre.
[5] A történetnek ezt a darabkáját elmeséltem bátyámnak, aki felhasználta egy novellájában (Oláh Gábor: Ne nézz a harmonikásra, Novella, 2014, A legfontosabb ebéd, 120. oldal)
[6] 1989. július 6-án, miközben éppen Nagy Imre rehabilitációját hirdették ki a Legfelsőbb Bíróságon, valaki behozott egy darab papírt a terembe, amit az emberek aztán egymás kezébe adtak, az állt rajta: meghalt Kádár János.
[7] Albert Camus: A lázadó ember, fordította Fázsy Anikó (Nagyvilág, 1999; 158. oldal.)
*
Előző részek:
Legfrissebb hozzászólások