Egy keselyű van a fotón és egy gyermek. A gyermeket szinte emberfeletti lényként fényképezi egy férfi. Hátrébb keselyű, áll és néz. Békésen figyeli a fekete kislányt, aki összegömbölyödött, csak a bordái látszanak. A férfi még mindig vár. Arra vár, hogy a keselyű megbillentse a szárnyait. Lassú minden mozdulat. A kislány pár kiló, talán ötéves, ül, s mint egy állat maga alá piszkít. A férfit ez nem zavarja, már húsz perce vár, mire a keselyű megbillenti szárnyait, s így olyan a kép, mintha lecsapni készülne a kislányra.
Aztán elmegy. Snitt. Vége. Tudja, hogy nagyot fotózott. A csont-bőr lányka marad, s marad a keselyű is. Valamit érez. Talán, hogy nem kell bántania. Most az egyszer nem. Emlékszik, valamikor ő is így feküdt a földön, mint ez a lány. Nem tépi szét.
Elrepül. A kislány nem érzékel semmit a külvilágból.
A táborban valaki feláll, a képet nézi előbb, és hegyeset köp a férfi felé. Aztán némán pokrócot visz magával. A kislány még mindig ott van, de már lehet, hogy tett pár métert. Jó helyen van, szól a fotós. A néma férfi szótlanul betakarja a kislányt, karjába veszi, így viszi a táborba. A lány nem néz a férfira. Azt se kérdezi, hová viszi és miért.
A férfi ezért a képért, később, pár hónap múlva átvesz egy Pulitzer-díjat. Találkozik a tekintete a portréfotóséval, aki ebben a percben ellő egy sorozatot. A keselyűs felnéz. Düh, harag, sápadtság az arcán. A másik fotós elmegy, nem zárja be az ajtót maga mögött.
Pár hónap múlva öngyilkos lesz. Senki nem tudja miért, csak ő. Mert minden éjjel ő a keselyű, s minden éjjel ott a kislány. Kísértik a szemek. Nem bírja. Tudja, hogy szét kell hasítania magát. A képet széttépi, a jobb kezében a keselyűs fotó, balban a kötél. Még egy utolsót rándul. A kép szétszóródottan lába előtt hever.
Kevin Carter: A keselyű és a kislány
(Szudán, 1993)
Legfrissebb hozzászólások