Különös dolog a hullámvasút. Az ember sorban áll, megveszi a jegyét. Félelemmel átszőtt izgalom fut át rajta. Beszáll a kocsiba, ami lassan elindul vele. Egy kanyar után elkezd felhúzni a drótkötél. Félsz, mert nem tudod, mi vár rád, de bízol a biztonsági övedben. És abban, hogy előtted már milliók túlélték. Aztán, ahogy lassan közeledik a csúcs, a torkodban lévő szorítás erősödik. Egyre jobban kapaszkodsz a fogódzkodóba, a kezed csúszik, izzad, mégis bízol az erődben. A lejtő meredek, és iszonyatos a sebesség, becsukod a szemed, hogy ne csorduljon könnyed az arcodba süvítő széltől.
Mire leérsz a hullámvölgybe, elfáradsz. A kocsi lassul, miközben megmássza a következő hegyet, Te pedig kinyitod a szemed, és lazítasz a szorításon. Újra eléred a csúcsot, a szíved még ugrik egyet, és újra rámarkolsz a kapaszkodóra, de a szemed már nem csukod be.
Hirtelen fordul egyet veled a világ, de ez csak illúzió. A világ ugyanaz, és egyáltalán nem áll tótágast. Csak te.
A harmadik hegytetőn halvány mosolyra húzódik a szád, és lefelé teli torokból üvöltöd ki magadból a félelmet.
Kacagsz, sikítasz, élvezed, ahogy lobog a hajad.
Remegő lábbal szállsz ki, amikor vége a menetnek. A feszültség nem oldódik, hanem euforikus nevetéssel robban benned. Nem is késlekedsz, azonnal felülsz a következő járatra.
Sikítva élvezed minden hegyét-völgyét ennek a hullámvasútnak. De a menet valahogy hosszúnak tűnik, mintha a pálya hirtelen a kétszeresére, háromszorosára, tízszeresére nyúlt volna. És neked a sokadik lejtőn fordul a gyomrod. És már nagyon ki akarsz szállni, de menet közben ez, lássuk be, lehetetlen.
Hányni fogsz.
És már nem akarod többé a hullámvasutat, csak a szilárd talajt a lábad alatt. Meg egy fogkefét, és egy tiszta pólót.
Legfrissebb hozzászólások