– Legyen a tiéd ez a régi tésztavágó, ez a készlet – rebegi alig hallhatóan dédi. Egy minicsomagocska oda volt készítve az ágya mellé, nehézkesen valahogy felül, szétnéz, és kéri, adjam oda a táskám.
De hát van nekem, Édesanyám!
– Tudom, tudom, de azért csak vidd el!
– Jó, jó, elviszem – felelem, hogy még mindig örüljön, hogy valamit adhat. Odaadom a táskám, és olyan boldogan elmosolyodik két fájdalom közt. Szakad meg a szívem, de csacsogok, örülök, puszilom, megvigasztalom.
Már kilenc hónapja, hogy elment….
Gyúrom a tésztát. Ugyanolyant, amilyent édesanyám. Mennyit sütött nekünk, a Drága, minden karácsonyra kivétel nélkül.
Nem is tudtuk, fel se fogtuk, mennyi idő, törődés és szeretet van egy-egy ilyen szívben, csillagban, rombuszban, félholdban és különféle alakzatban belesütve. Csak most, amikor nincs. A nincs nagy tanítómester, előbb a nincs, aztán a tanító. Hogy volt egy Ember, akihez a világon a legtöbb közöd volt és van. Ő volt az édesanyád, csak egy. Élve vagy halva. Csak Ő. Csak ő számít legelsősorban.
És minden figura egy-egy ajándékkép ma már, a vanília illata előcsalja, itt van veled ma is, ne dobd el a régi tárgyakat, egyszer Kinccsé lesz, és megérted, hogy a karácsony szent dolog, hogy évről-évre meg kell szülessen a szívedben a szeretet, oly mély és önzetlen, mint az édesanyáké és a Szent Kisded mosolya…
És sütsz, és örül a lelked, mert jönnek az unokák, felzabálják a szívecskéket, holdakat, csillagokat, és nem tudják, mitől olyan finom, és nevetgélnek, csacsognak és körbeülik az asztalt. És csillagok ragyognak szemeikben.
Legfrissebb hozzászólások