Ez a sziget-mánia, utópia-keresés talán elválaszthatatlan Bánki történelemfilozófiai érzékenységétől, Kelet-Közép-Európa múltját és jövőjét kutató szenvedélyétől.

Velence kulturálisan olyan hihetetlenül rétegzett „szigetecske”, hogy elég végigsétálni az utcáin, és máris a múlt kísértetei közt érezheti magát az ember. Nem is túlzás Velencéről, mint megvalósult utópiáról beszélni: Velence egyedülálló államformája, földrajzi helyzete (elszigeteltsége) tényleg számos társadalmi-technikai újítást lehetővé tett a népjóléti intézkedésektől a kettős könyvelés vagy akár a futószalag-elv feltalálásáig. Ráadásul – és ezt Bánki nem győzi hangsúlyozni – mindez a mi régiónkban, a közvetlen szomszédságunkban valósult meg, mely mintha azt sugallná, hogy nemcsak a messziről átvett, erőszakosan vagy nyögvenyelősen bevezetett újítások jelenthetik Kelet-Közép-Európában a „haladást”.

Érdekes lenne Bánki Éva tollából egy Velence fejlődését bemutató történelemkönyv. De a Telihold Velencében nem ez a fajta olvasmány, hanem inkább útleírás, vallomás és esszé keveréke. Egy kelet-közép-európai anya és kilenc éves kislánya él három hónapig a városban, és közben próbál kapcsolatokat kötni, minél több helyre eljutni, a város múltjával és jelenével ismerkedni. És miközben megmosolyogjuk a csetlő-botló anyát és kislányát, és jót szórakozunk a kalandjaikon, velük sétálgatva tényleg feltárul a város múltja, egyedülálló története. Nagy írói tapasztalat nélkül ezek a rétegek (a mai és régi Velence, a személyes élettörténet és a velencei társadalom bemutatása) nem is simulhatnának ilyen könnyen össze. Bánki Éva nagyon szórakoztatóan, már-már észrevétlenül tanít bennünket.  Könyve egyik nagy erénye, hogy olvashatjuk egyszerű útleírásként vagy akár egy hóbortos kelet-közép-európai értelmiségi kalandjaként is.

De vajon feltárul-e Velence egész múltja? A középkor-kutató Bánki Éva épp attól a Velencétől idegenkedik, amit a turisták – jöjjenek bárhonnan – annyira szeretnek. A Casanova-varázstól, a maszkok, az intrikák, a felületesség, a szélhámosok, a hamiskártyások, a nászutasok Velencéjétől. Ez talán kapcsolatba hozható a szerző (elbeszélő?, főhős? Velence-kutató? – nehéz is ezt eldönteni) sokat hangoztatott plebejusságával – a könyvben amúgy tényleg nagyon sok „népi figurával” találkozunk. De mi a magyar irodalomból leginkább az arisztokratikus, elegáns, „kifinomult”, élvetegen romlott Velencét ismerjük. És keveset tudunk azokról a roppant életerős középkori alapokról, amire ez a különleges város felépült, és melyek lehetővé tették, hogy Velence túlélje saját roppant hatalmának (Bánki interpretációjában egy kelet-közép-európai gyarmatbirodalomnak) a bukását. Velence tényleg a holtak városa, de egyben azoké is, akik nem akarnak a „történelem végébe”, valamiféle maszkos-parfümös haláltánc látomásába beletörődni. Hiszen a jövő – Kelet-Közép-Európa, sőt Európa jövője – nagyon is nyitott, ahogy maga a könyv is. A Telihold Velencében Mary Shelley megidézésével, a pusztuló Velence látomásával, de egyben egy vidám gyerekmulatság leírásával végződik.
Hiszen nem tudhatjuk, mi fog történni.

Erre a két-(vagy több-)értelműségre utal a cím is. Hold: sejtelmes, szorongató, titokzatos – de teli mégis. Erőt és biztonságot sugalló. Méltatlanok lennénk Bánki Éva történelem iránti szenvedélyéhez, ha nem figyelnénk fel a címbe emelt telihold történelmi aspektusára. A török félhold nem igázta le ugyan Velence városát, de megfosztotta befolyásától, gyarmatbirodalmától és nagyhatalmi státuszától. Ez a könyv a félhold előtti, ereje teljében lévő Velencét állítja a középpontba. És így, kimondatlanul megvillantja egy újabb Kelet-közép-európai felemelkedés perspektíváját. A sziget, mint utópia, Velence, mint példa, így nyeri el igazi értelmét.

Bánki Éva: Telihold Velencében
Jelenkor Kiadó. 2020.

***

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

A Fordított idő-ciklus (amelynek második darabja a talán az első kötetnél is összefogottabb és izgalmasabb Elsodort idő) egyén és társadalom viszonyát, az egyén történelmi meghatározottságát az ideológiák kialakulásán keresztül vizsgálja[1].  A nyugati történelmi regények többségében az iszlám a tipikus másik, az örökös antitézis. Bánki regényeiben viszont az iszlám amolyan „tökéletes vallásként”, az egyetemesség, sőt a technikai-társadalmi haladás letéteményeseként jelenik meg[2], ami nem is feltétlenül mond ellent a történelmi ismereteinknek, a VIII. század társadalom és eszmetörténetének. A civilizációs küldetéstudat és felsőbbrendűség a regényciklus szinte valamennyi mohamedán szereplőjét áthatja. És nemcsak az arabok vagy a mohamedán hitre áttért szlávok – mint a feltaláló Hákim vagy a nagyvezér – vélekednek az iszlámról elismerően. A lovagból lett Odillon apát is magától értetődőnek tartja a mohamedán kultúra felsőbbrendűségét. Ő így elmélkedik: „A mórok okosabbak nálunk. Abban talán volna ráció, ha elrabolnák az ifjú frank király hadvezéreit. De mit tudnának ezek a savanyú apácák, éltes háziasszonyok, tisztességben megőszült nagymamák, amiről a hispániai emír tudósai és mérnökei még nem hallottak?” (234. old.) A regénybeli mohamedánokhoz képest a keresztények mind elmaradottak: egoizmusuk, törzsi hagyományaik vagy a Római birodalom emlékéhez való ragaszkodásuk miatt képtelenek az iszlám iránti odaadásra. Szabadság és egyetemesség igen sajátos módon konfrontálódik.

Érdekes „kifordítás”, de azért a legújabb korban sem teljesen előzmény nélküli. A mohamedán vallás már Borges példázataiban is (Averroës nyomozása, A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg stb.) az egyik legegyetemesebb emberi tapasztalatként jelenik meg, és van amikor a racionális világlátással is szembeállítódik (Két király és két útvesztő). Érthetően, hiszen az iszlám a kereszténységnél kevésbé függ a helyi hagyományoktól. Allah békéjével és a muszlim technikai haladással szemben a középkori kereszténység az elmaradottat és a provinciálist képviseli.

Riolda, a regényciklus hősnője, a Nyugati szél szigetének királynője hajdani úrnője, Hildi gyermekeit keresve hagyja el a Brit-szigeteket és vág bele a nagy kalandba, a teljes egy esztendeig tartó utazásba. Különböző véletlenek és  kalandok során jut el Almériába, Hákim városába, ahol rabszolganők és elrabolt északi asszonyok élnek kényszerű összezártságban. A gyerekei után vágyakozó Riolda csak egy tolmácsként szolgáló öregasszony, Hanna segítségében bízhat. Rioldát nem lelkesíti, hogy egy eleven embergyár alkatrésze legyen. Tulajdonképpen képtelen Almériában „integrálódni”, felemelkedni saját partikuláris érdekein, és átlátni önmaga (és persze távol lévő gyerekei) feláldozásának történelmi szükségességét.

Riolda és Hanna menekülni szeretnének az egyén teljes alárendelődését megvalósító Tökéletes városból, hiszen a főhős is „annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna: gonosz gépezetnek, Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek, gyöngyvirágkivonattal mozgásban tartott hadigépnek. Ahol nemcsak árut, gyönyört és gyereket, hanem híreket is megpróbálnak a rabszolganőkből kinyerni. – Ez a város a megtestesült romlás – jelentette ki egyik reggel…” (241. old.)

Az autonómiához és a személyeshez való „begyepesedett” viszonyt a gyerekekhez való ragaszkodás is jelképezi. A regénybeli mohamedánok között a vérségi kapcsolatok alig számítanak: a kalifa országában rabszolgafiúk is csinálhatnak karriert, a vér szerinti szülők inkább akadályai, mint előmozdítói a gyerekek érvényesülésének –  legalábbis ezt hirdetik a Tökéletes város tervezői. A regény három női főszereplője, Hildi, Riolda, Hanna  viszont foggal-körömmel ragaszkodik a saját gyerekeihez. Persze Hildinek a hatalomvágya, Rioldának a kíváncsisága túl erős ahhoz, hogy minden figyelmét a gyerekeknek szentelje –de ennek ellenére sem képesek a gyerekeikről lemondani. Az Elsodort időben az anyaság áll ellen a legtovább a mindent indusztrializálni akaró, történelmileg „szükségszerű”  törekvéseknek.

Így lesz egy szánalmas öregasszony a Tökéletes város terroristája, és ezért lehet lázadó a regény legtöbb nőalakja, nemcsak Riolda, hanem a nagycsaládból szabadulni próbáló Lea is.

Velencéből már könnyebben szabadul Riolda, hiszen a nyugat-európai intézmények (városok, kolostorok) csak a keleti emberkísérletek erőtlen utánzatai. Az ereklyekereskedelem tapasztalata – az egymással összekeveredő nevek és csontok, a tökéletesen újrahasznosított emberi maradványok – nem terjeszthető ki az egész nyugati társadalomra, amely működésképtelen személyes kapcsolatok, egyéni hősiesség nélkül.

És bármilyen unalmas, elmaradott és provinciális a regényben ábrázolt nyugat, csakis ebben a világban képzelhető el, hogy az anyák viszontláthassák a gyerekeiket, vagy hogy a hősök visszatérhessenek saját életidejükbe. Akár szimbólumként, mint Hildi „elveszett gyerekei”.

Az Elsodort idő csak egyetlen mozgalmas esztendőt fog át, de Riolda hosszú utazása, ez a mitikus egy év is elég arra, hogy felvillantsa Szabadság és Rend küzdelmét, a mindenkori „egyetemessel” szembehelyezkedő csoportok és egyének motivációit. Zavarbaejtő regény: saját előítéleteinken segít felülemelkedni.

Rieger Zoltán

Bánki Éva: Elsodort idő (Jelenkor. Budapest. 2017.)

[1] Ami nem jelenti, hogy a feminista olvasatoknak (ezek közül a legalaposabb szerintem http://aszem.info/2018/01/az-ido-halojaban-banki-eva-elsodort-ido/) ne lenne meg a létjogosultsága.

[2] A regényciklust nem kifejezetten a 2015-ös események ihlették, interneten már 2013-ban megjelentek a regény részletei.

***

51 vagyok, egy 9 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás lendületes, tudósító naplója (Az én Koreám) mindent felkavar bennem. Most jelent meg az Üveghegy Kiadó gondozásában. Ez a szerző ötödik könyve, értesülünk a honlapról, magam eddig még csak a Fifi, egy illatcsepp történetét ismerem, más írásaiból interneten szemelgettem ezidáig.
Gergely Tamás honfitársam, aki Ceausescu diktatúrája alól-elől menekült egészen Svédországig. Innen is érzékenysége mindennemű atrocitás iránt. Nagyon sok mindent kellene írnom a könyvről, annyira provokáló, a szó legjobb értelmében. Nem fogok mindenre kitérni, amit elindított bennem. Egyelőre.

Először is öröm látni, hogy nem közömbös, hát lehet közönyös maradni, mikor a bőrödön, a zsigereidben érzed mindazt a szörnyűséget, amit ember el tud követni? Bennem már az is felmerült, a könyvében olvasottakról, hogy nem vagyunk jók semmire, emberként. Nem jön ki belőlünk, csak úgy magától semmi jó. De nem vonhatunk vállat miatta, már csak azért sem, mert a mi vállunkról van szó. Ránk telepedett, a nyakunkba ült, minket hasít, nem marad belőlünk semmi. Kutyáknak vetett konc. Észak Koreában a csecsemőket vetik eléjük.

Azon csodálkozom, hogy nem fél az író. Megír minden szörnyűséget, ami tudomására jut, amit gondol az események kapcsán. Azt veszem észre, visszalopakodik belém a Ceausescu rendszer alatt érzett félelem. Senkiben nem lehet megbízni. De már nem is igényli az ember. Az én Koreámból megtudom, a gyermek teljes öntudattal árulja be szülőjét, végzi ki a rokonait, anyját, öccsét – parancsra, s még úgy gondolja, jót is cselekedett. Nem érez semmi megbánást, fájdalmat. Azzá lett, amivé nevelték. Gyilkos gép. Nem is találkozott valódi emberi érzéssel soha. Nem tudja, mi az. (Bibliai jövendölések buknak fel a fejemben.) Többször gondolom olvasása közben, hogy a szerző szörnyen naiv. Egy teljesen reménytelen világban él, mégis reménykedik, megírja ezt a könyvet, hangot ad emberiességi elvárásainak, olyanok irányában, akik az emberségességet hírből sem ismerik. Ő maga is elutasít minden vallásos hitet. Még, mert úgy látja, semmi ereje nincs; a kereszténységet is. Én őérte aggódom a leginkább.

Ceausecu Romániájával, a mi időnk uralkodóival, minisztereivel, népeivel, kicsit más volt a helyzet. Más? Egy helyről származunk. Ugyanabból a diktatúrából menekültünk. Gergely összehasonlítja a kettőt, tapasztalatai, saját átélt borzalmai sokkal fogékonyabbá, élesebb fülűvé teszi másoknál. A párhuzam Ceausescu diktatúrája felé billenti a mérleget. Könnyebb volt Észak-Koreához képest. A román diktátor nem volt elég tanulékony, pedig járt azon a vidéken. De nem a választásról van szó.

Ami meglepetés nekem, hogy az írót, azon túl, hogy érzékeli, felfogja a veszélyt, nem hagyja közömbösen, fáj neki a világ, az érintettek vaksága, süketsége, közönye. Mint akik alusznak, vagy félájultan dőlnek fekhelyükre, étkezés után. Fel akarja rázni őket. Minket. Naplóbejegyzéseiben kihegyezetten éles figyelme folyamatosan követi az Észak-Korea, Dél-Korea, Japán, Amerika, Kína, Oroszország tengelyt, amire gyakorlatilag felfűződik az egész világ. A sorsunkról van szó. Az atomháború kirobbanásáról, az életünkről. Bizonyára nem csak 2010-től kezdett odafigyelni, de innentől vág ki egy szeletet feljegyzéseiből, máig. Nem is lehet – nekem nem sikerült – egy ültömben végigolvasni, annyi borzalommal ismertet meg. Pedig edzett vagyok, mégis, dermedten, kihűlő szívvel olvasom, mintha egy másik égitestről tudósítana. Nem hiszem, hogy bárki közönyös maradhat, ha elolvassa. Az ember ember mivolta kérdőjeleződik meg.

Az író otthonról tévéből, internetről, sajtóból figyel, és tudósít az eseményekről. De hiszen mások is figyelnek! – mondhatnánk, mire ez a nagy felhajtás? Mert fül kell hozzá, szem, hogy észrevedd, meghalld, felfogd, mi történik a fejed fölött, melletted, veled – a világban. Vagy csak elvagy, mint egy zombi. Az a gyanúm, a sok hírsaláta, bulvárcsemege, sztársztori, botránycsomag mind azért van, hogy ne vedd észre, ne tűnjön fel, mi zajlik tulajdonképpen. Nem, mintha tehetnél bármit is. Vagy mégis? Gergely Tamásban megszólalnak a kérdőjelek, a felháborodás felkiáltójelei, de maga sem veszi észre, amit hiányol, az éppen egy keresztényi, istenteremtményi hozzáállás, elvárás. Nem hiába vagyunk itt, a fene vinné el! – kiáltaná az olvasó, de nem teszi, mert teletömi torkát az a tömény szörnyűség, amiről olvas. Nem láthat teljesen tisztán a szerző, hogyan is láthatna, melyikünk is láthatna. De a veszélyérzékelése tűpontos.

Vannak emberek, akik világosabban látják az összefüggéseket, mint a tömeg, de nincsenek abban a helyzetben, hogy szavaiknak hatalmi érvényt szerezzenek. De nagyobb hatósugaruk lehet. Ez mindig így volt, ha csak azokra az elfeledett, szürke eminenciásokra gondolok, akik felhívták a figyelmet a veszélyre, akik kikönyörögték, utánajártak, megírták, közhírré tették. Emil Zola J’Accuse (Vádolom) című nyílt levele a francia köztársasági elnökhöz, jut eszembe. Annak hangvétele, annak bátorsága, Dreyfus ártatlansága védelmében. Hatása akkora volt, hogy egész Franciaországot megosztotta. Kiállása az ártatlanul elítélt zsidó tiszt mellett a mai napig etalon a mindenkori értelmiség számára.

Ezt érzem Az én Koreámat megíró Gergely Tamás tollában is. Ezt a világot, minket féltő indulatot. Mert az ő Koreája az én félelmem, és a te félelmed, aki még kezedbe veheted a könyvet, és békében elolvashatod. Legalább tudd, miért, mitől mehet tönkre, merre halad a világ. Amiben te is, családostól, hivatásoddal, javaiddal, fáradozásaiddal, barátaiddal benne élsz.

Biztonságra, békére áhítozik a fél világ. A másik fele, pedig ennek ellenkezőjére. Tudom, hogy nincs béke az olajfák alatt, és csak az adott időben lesz majd – de ezt nem hiszi sem a szerző, sem a fél világ. Egymásnak feszülnek a különböző álláspontok. Valamelyik oldalon ki kell kötni. Ez a könyv ebben is segít.

Nem mindenben vélekedek azonosan az íróval, nem is tudok, látószögemet meghatározza helyzetem, állapotom, országom, amiben élek – még érdekeim is. De ez a könyv épp erre jó. Hogy meglássuk, mi is a mi érdekünk igazán. Minden negatív felhang, önző szájíz nélkül. Ha kétszeri nekifutásra is, de el kell olvasni. Hogy ellentmondhass, ha úgy látod. És azt kívánom, bár neked lenne igazad. Lenne bár egy rettenetes, rossz álom az egész, ne valóság. Ennél felrázóbb, megrázóbb tudósítást, a világpolitika meghatározó tengelyeiről nem olvastam mostanában. Felszedi a szálakat, amik behálóznak. Minket, európaiakat érint. Kelet és Nyugat közepén. Pedig ott van a keleti kontinens legszélén, Ázsiában.

Állásfoglalásra kényszerít. Mi a célom? A könyvet népszerűsíteni? Csupa híradás, amit megtudhatnánk tévéből, sajtóból – ha odafigyelnénk. Gergely Tamás megosztja velünk, azt, amit tud. Töményen, egy tömbben, lényegre fókuszáltan. Könyvével tulajdonképpen beáll a tudósítók közé. Politikai állásfoglalásra késztet. Vagy csak emberséges álláspontvállalásra. Át kell gondolnod, meg kell vizsgálnod önmagadat is. Ki vagy te, aki olvasod? És ha megtudtad, tudod, mit kell cselekedned?
Akik ilyen pontosan látnak, tovább is láthatnának. Gergely Tamás csak a veszélyt érzékeli, közli velünk, megoldást nem tud. Csak a lélegzetállító katasztrófa háborítja fel. Saját tapasztalataival figyelmeztet. Forradalomban reménykedik. Hogy az emberek fellázadnak, és megszüntetik az elnyomást.

Mikor Erdély bajban volt az első, második világháborúban, hasztalan reménykedett külső, mondjuk amerikai segítségben. Most is így van. A nemzetközi megoldások félrecsúsznak, ha lett is volna jó szándék bennük, kicsorbulnak ilyen-olyan szűkebb, közelibb érdekek mentén. A forradalmak mindig vérengzésbe torkollnak. A szűklátókörűség ma is virágzik. Akik meg látnak, azok már nem vízszintesen, hanem függőlegesen reménykednek.

2018-02-19

Megjelent Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Gergely Tamás: AZ ÉN KOREÁM című regénye megrendelhető többek között az Üveghegy Kiadó oldalán
Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).

Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

***

Nászta Katalin színművész, költő, író – Kolozsváron született 1950-ben.

Marosvásárhelyen végezte a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát. Sepsiszentgyörgyön játszott 1989-ig, amikor áttelepültek családjával Zalaegerszegre. Itt két évig a Hevesi Sándor Színház művésznője volt, majd szabadúszó lett. Később felhagyott eredeti foglalkozásával. Két fia van, férjével már nyugdíjasként Lakhegyen élnek.

Az írás gyermekkorától kíséri, első versei közlését a Korunk szerkesztőjének, Kántor Lajosnak köszönheti. Színészekkel készített interjúkötete kiadás előtt áll.

Két könyve jelent meg, a Vajúdás, 2015-ben az Omniscriptum kiadónál, és a Te tudsz engem, Uram az Underground kiadónál. A MEK-en idén 2017-ben jelent meg a Cseke Gábor szerkesztette Ének az élőknek című legújabb verseskötete.

Állandó szerzője a káfé-főnix, Lenolaj, Litera-Túra, Hetedhéthatár, A Hetedik  internetes irodalmi portáloknak. A közelmúltban az Art’húr GONDOLA rovatszerkesztője feladatát is ellátja.

Műveiben a világ, az ember, az élet, a teremtés értelme foglalkoztatja.

Nászta Katalin alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Nászta Katalin alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

(Székely János (Torda, 1929. március 7. – Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.) a 20. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító)

Azért nevezem így ezt a kiemelkedő szerzőt, mert olyan témára adta fejét-szívét-tollát ezzel a színdarabbal, ami nem hagyhat közömbösen senkit, aki érteni szeretné a világ dolgait és benne a sajátját. Csupa közhelyt írhatnék, amelyek mindig túlélik az embert: a hatalom és a szabadság kérdése, a hit és az uralkodó intézmény viszonya, az Isten és istentelenség viadala, és ebben a harcban az ember szerepe. Ráadásul a szerző olyan eseményen keresztül boncolgatja a témát, ami valóságosan megtörtént, és újra és újra választás elé állítja az embert. Meddig tart a hatalom? Lehetsz-e szabad hatalmad teljében?

Az előadás főhőse a Sztarenki Pál rendező által színpadra állított előadásban Petronius, Caligula római császár szíriai helytartója. Feladata a hatalmas római birodalom igájába hajtott népek fölött megőrizni Caligula osztatlan uralmát, s a békét. Petronius lelkiismeretes alattvaló, hűséges a császárhoz, de ugyanakkor mélyen gondolkodó, jóérzésű ember is, Farkas Ignác színművész tolmácsolásában. Caligula emberi-uralkodói tulajdonságai fokozatosan lepleződnek le előtte. Lelkiismereti válságba kerül, Caligula egyik őrült parancsának végrehajtása közben. Be kellene állíttassa a zsidók templomába Caligula aranyszobrát. A feladat végrehajtható vagy kivitelezhetetlen? Barakiással, a jeruzsálemi templom főpapjával folytatott eszmecseréből, vitából bontakozik ki, épül fel az előadás.

Most érzem igazán, mit jelent egy nagy lélegzetű, nagy volumenű kérdéskörre épült színházi előadásról kritikát, beszámolót, értékelést írni. Hatalmas a darabelemzés kényszere. A szöveg, a téma maga alá rendeli az alkotókat, színészt, rendezőt. A mű kiköveteli magának a teljes önátadást. A téma önbeteljesedik a színházi előadásban. Úgy uralkodik a közreműködőkön, mint Caligula parancsa alattvalóin. A római császár őrült ötlete a színpadra állításban teljes odaadással dolgozó művészeket követel. Érezzük a kérdés körül járásának, megértésének, tiszta tolmácsolásának abszolút parancsát. Ez esetben a látvány nem a szemnek szól elsősorban, hanem az értelemnek, lelkiismeretnek, szívnek. Az ember, az értelmes ember szívbeli meggyőződésének. És dilemmájának.

A színdarabot majd húsz évvel ezelőtt már láthattuk Taub János rendezésében. Barakiást akkor is Balogh Tamás alakította. Farkas Ignác abban Decius szerepét játszotta. A kérdés, a probléma, a téma már más előadások révén is foglalkoztatta őket, mint a színjátszás „alattvalóit”, ha például csak a nemrég díjnyertes előadásra, Az ötödik pecsétre is gondolunk, vagy Brecht Szecsuáni jóemberére. A nagy kérdés, a legfontosabb kérdés mindig az: mit tehet és mit tesz az ember, amikor jól akarja végezni a feladatát, de mégsem teheti, nem lehet.

A zalaegerszegi színház repertoárjában felismerni vélek egy nagyon markáns, gondolati-lelkiismereti kérdéscsomagot körül járó darabválogatást. Lelkes, avatott művészekre vár ezek felfejtése, kibontása. Minél sikeresebben tudnak felkavarni, annál jobban teljesítették a feladatukat. Minél jobban fellázítanak, annál inkább elérték céljukat és „engedelmeskedtek” annak a kimondatlan színházi parancsnak, hogy ne hagyd úgy elmenni a közönséget, ahogy jött. Vigye magával, amit kapott. Válaszoljon a felmerült kérdésekre, ne kerülje ki az önmagával való szembenézést.

Farkas Ignác, Jászai díjas színművész Petroniusa megteszi. A színész olyan mértékben azonosul szerepével, hogy nem tudod szétválasztani a tépelődő, önmarcangoló, a meggyőződéseket egymásnak ütköztető, viaskodó Petroniust Farkas Ignác színész, sőt: embertől. Szerepe-alakítása folytán mi is átesünk azokon a lelki traumákon, amiket felismerései okoznak. Hogyan lehetsz jó alattvaló, hogyan lehet megőrizni ugyanakkor emberséged is, egy embertelen, őrült császár-uralkodó-diktátor alatt? Meddig van hatalma feletted, és te meddig mehetsz el az engedelmességben? Ki adja ki azt a végső parancsot, amitől emberek, népek élete-sorsa függ? Mert a döntést mindenkinek meg kell hoznia. És minden döntésnek vannak negatív és pozitív következményei. Neked kell eldönteni, hogyan válaszolsz életed kihívására.

Barakiás, ebben az előadásban igen öreg pap, akinek a rendező túl sok mondatot nem engedett Székely János szövegéből. Első vitájukban Petronius-helytartóval kis hiányérzetem támadt, mert a kellő érvek elmaradása miatt Petroniusnak szinte ki kellett találnia, mire gondolhat a főpap. Egyedül itt éreztem a szöveghúzás túlzott merészségét. De később nyilvánvalóvá vált –megismerve a zsidó hit meggyőződését, fenntartásait – mi is az igazi akadálya a szobor templomban való felállításának. Balogh Tamás Barakiásának szelíd, de megkérdőjelezhetetlen hite érvényesül. Az öregsége, gyengesége bizonyítja igazán annak emberen túli, transzcendens erejét. Szerepe megformálásának legfőbb ismérve, sikerének ereje paradox módon a színész testi erőtlenségében rejlik. A gondolat erősebb, a meggyőződés minden akadályt képes elhárítani. Ebben a küzdelemben az eszme győz, az ember csak képviseli. Az a szobor, amit Caligula akar felállíttatni a zsidók templomában önmagáról, hogy őt imádják istenként, halott anyag. Az igazi „Istenszobor” a lelkekben, hit által, láthatatlanul, élőbb és valóságosabb minden megfoghatónál.

A zsidó nép tömegét, fenyegetett állapotát színpadra állítja első pillanattól a zene, amivel a rendező az előadást indítja. Nem tudom, lehetett-e volna ennél találóbbat, kifejezőbbet választani (Carmina Burana – Orff). A történet mi időnkbe helyezése jelmezben (Cselényi Nóra, Jászai díjas), díszletben (Szlávik István, Jászai díjas) finoman, hivalkodás nélkül segítette, játszott alá a mondanivalónak, el nem vonva a figyelmet a lényegről, az eszmék összecsapásáról. Mert ha nem is így, nem is ez a hit vitatárgya manapság – bár nagyon is az! – de a mindenkori hatalmak kiszolgálása tisztességes módon, lelkiismeretesen mindig kérdés, amire válaszolni kell. Válaszunktól emberek, népek sorsa függ.

Csinálhat-e forradalmat egy színházi előadás? Volt rá példa már a színháztörténelemben. Jelen esetben a lelkekben kavar vihart. Már az előadás kezdő felütésével olyan hangon szólal meg, amivel kigombolja az ember lelkiismeretét-lelkét a tank bevonulásával, ami a szobrot tartalmazó ládát hozza, a zsidókat semmibe vevő, félretaszigáló, fellökő katonákkal, a zenei aláfestéssel. Később a nyitott ajtón át beúszó imádkozó énekkel, a kellékek jelzésértékű, a mondanivaló finom hangsúlyozására, aláfestésére való használatával (pld. akvárium).

A darab tömörítése egy lendületes, mozgalmas előadást eredményezett, amiben elmaradtak ugyan a nézetkülönbségeket mélyebben bemutató hosszú vitaszövegek, viszont a téma dinamikus ereje, forradalmas hangulata remekül érvényesült e rendezői elképzelésben. A ma szellemének, ízlésének, türelmetlenségének megfelelőbb ez a sűrített forma. Aki többre is kíváncsi, megszerezheti, elolvashatja a teljes művet. Mindenképpen nagy elismerés illeti a darab színpadra álmodóját, aki dacolva az előző alkotások hírével, sikerével, nem ijedt meg, és úgy vállalta a maga felfogását, nézetét, hogy az nem vált az eredeti mű kárára. Ebben az esetben ezt a nem szolgai módon való színpadra állítást csak díjazni lehet. Rendezői szándékában felismerni a törődést, a tehetség okos kihasználását, a színész képességeinek felismerését.

Különösen tetszett a két segédtiszt, Hertelendy Attila és Szakály Aurél „megfogalmazásában” a környezet gondolkodásának megmutatása. Tetszett Petronius-Farkas Ignác gyötrődéseinek nyilvánosság előtt való kitárulkozása alattvalói számára is, a helyzet, amiben a bátorság lelki dimenzióit megjelenni láthattam. Caligula elmebeli deformálódásáról Petronius, a hírhozó, parancsot továbbító Decius, valamint saját katonái előtt vesz tudomást, és ad hangot elképedésének. Remek alakítás volt a Kiss Ernő alakította Decius megfagyott ijedtsége, ami mögött ott lüktetett mégis minden baráti érzelme Petronius iránt. Lakájmivolta, emberi esendőségének, ellágyulásának apró felvillantása, szerepe súlyának visszafogottságában rejlik hatásossága. Kiválóan táncol a pengeélen. Bellus Attila zsidó királya, és Andics Tibor politikusa szerepeiknél fogva is kevesebb súllyal estek latba, de tisztességesen oldották meg feladatukat. És a színház immár hagyományossá vált statisztériája egyre profibban alakítja a tömeget, ebben az esetben a hatalmat fenntartó katonasereget, és az üldözött zsidók kis csoportját.

Felkavaró érzéseim nem szűnnek, a kezdeti szíven ütés nem csillapodik bennem. Vagyunk–e annyira hallók, látók, érzők, gondolkodók, kutatók, keresők, amennyire lelkiismeretünket a mi időnk ma megszólítja, ezzel a történettel, ami a Ceausescu-éra legsötétebb idején született Romániában, magyar nyelven, és amit előadnak Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban?

2018-01-12

Nászta Katalin

 Kapcsolódó oldal:

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház holnapja

Nászta Katalin, színművész, költő, író – Kolozsváron született 1950-ben.

Marosvásárhelyen végezte a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát. Sepsiszentgyörgyön játszott 1989-ig, amikor áttelepültek családjával Zalaegerszegre. Itt két évig a Hevesi Sándor Színház művésznője volt, majd szabadúszó lett. Később felhagyott eredeti foglalkozásával. Két fia van, férjével már nyugdíjasként Lakhegyen élnek.

Az írás gyermekkorától kíséri, első versei közlését a Korunk szerkesztőjének, Kántor Lajosnak köszönheti. Színészekkel készített interjúkötete kiadás előtt áll.

Két könyve jelent meg, a Vajúdás, 2015-ben az Omniscriptum kiadónál, és a Te tudsz engem, Uram az Underground kiadónál. A MEK-en idén 2017-ben jelent meg a Cseke Gábor szerkesztette Ének az élőknek című legújabb verseskötete.

Állandó szerzője a káfé-főnix, Lenolaj, Litera-Túra, Hetedhéthatár, A Hetedik  internetes irodalmi portáloknak. A közelmúltban az Art’húr GONDOLA rovatszerkesztője feladatát is ellátja.

Műveiben a világ, az ember, az élet, a teremtés értelme foglalkoztatja.

Nászta Katalin alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Nászta Katalin alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Az Ilka vára című  kiváló kötet mindenki számára magával ragadó és egyben építő olvasmány.

*

A könyv kedvezményes áron megvásárolható a Lilium Aurum Lap- és Könyvkiadóban, vagy megrendelhető www.liliumaurum.sk honlapon, illetve a 0903724781-es telefonszámon.

Illusztrátor: Schall Eszter
Szerkesztő: Csanda Gábor
Összeállította:Kovács Jolánka
Az utószót írta: Jász Attila
Ár €: 14.00
Kedvezményes ár €: 11.20
Ár Forint: 4200

*

Fellinger Károly alkotásai a lenolaj.hu oldalán

A regény szokatlan nézőpontot választ. Egy félig ír származású lány, Riolda szemével látjuk a születő germán királyságokat, a mitikus hősmondák közt nevelkedő germán fejedelmeket, a kezdődő keresztény térítést, a mórokkal való első nagy összecsapásokat. A környezete által félig-meddig tündérnek vagy egyenesen bajkeverőnek tartott Riolda segít bepillantani a kora középkor különös tudatalattijába: a mitikus ősök, átkok, szörnyetegek, tündérek, szörnyek, kimondhatatlan tabuk és félelmek világába. Mert nemcsak mesebeli, hanem félelmetes, nyomasztó világ is ez: az akkori európaiak az antik, bizánci és mór kultúra irigylésre méltó kulturális teljesítményei közt, az akkori művelt világ perifériáján keresik önnön identitásukat.

Riolda egy elátkozott szigetén látja meg a napvilágot. Nem igazi hölgy, hiszen gyerekkorától kezdve dadusként dolgozik, de nem is teljesen jogfosztott: udvari környezetben nevelkedhet, a normann fejedelmi udvar krónikása felkarolja, megtanulhat írni-olvasni. Egyszerre megvetik, de félik és tisztelik is. Saját gyermeke megszületéséig nagyon sokféle hagyománnyal és világnézettel szembesül, és csak a tapasztalataira és a talpraesettségére hagyatkozva sikerül megmenekülni az arab támadástól és visszatérni a saját szigetére. Egy felbomló, saját magát még nem találó, rettenetes félelmektől gyötört világba vezet bennünket Riolda – és rajta keresztül a középkori irodalmat tanító, ezt a varázslatos világot megálmodó, többkötetes regényíró.

Ám ebben a képzelt lényekkel, varázslatos állatokkal, furcsa időgépekkel teli történetben egészen különös szerepet kap a józan ész, a belátásra, kételkedésre, önmagunk korrigálására való képesség. A regénybeli Riolda sokak szemében nem-ember (többen is észreveszik rajta, hogy a titokzatos szigetlakók, a félállati lényeknek tartott szorgok rokona), ám mégiscsak józanul, két lábbal áll a földön, és biztos hitbéli meggyőződés nélkül is igyekszik empatikus, megfontolt és józan maradni.

Mert hiszen a regény a kereszténység tulajdonképpeni elterjedése előtti időkben játszódik. Ám a ködös törzsi kiválasztottság-tudat alapján cselekvő északi fejedelmek mögött is van egy élhető, erőt adó minta, az antik racionalitásé és embereszményé. A normann krónikások és főurak maguk is átalakított római villákban élnek, régi római utakat és kikötőket használnak, és közben mániákusan tisztelik a római „bölcseket”. Bár az antik életforma, nyelv és szokások már nem állíthatók vissza – az ilyen törekvések kudarcát is mutatja egy humoros „költő-terrorista”, a verslábakat számláló Maximus politikai kalandja –, de az antik normákhoz való ragaszkodás nemcsak a túlélést garantálja, hanem a gondolkodó emberhez illő életet is.

A regény egyik leglíraibb, Ahhoz képest című fejezetében a származása titkát kereső Riolda egy teljes éjszakát tölt a Crassiusok kertjében. Ebben, az antik kultúra kisugárzását őrző, de emberektől elhagyott kertecskében lát Riolda először kőszobrot. És itt, a hűvösen tökéletes „kőanya” előtt vetődik föl benne, hogy a származás tényleg meghatározhatja-e a kulturális azonosságot, és vajon mi köt össze bennünket a többi emberrel. („Lehet, hogy ebben a kertben én is testvére vagyok a Crassiusoknak? Vagy mindenkinek?” 225. old.) Hogy a politikai ellentétek, vallási viszálykodások fölött elgondolható-e egy olyan „testvériség”, amelynek szabályai nem testbe és nem vérbe, hanem szobrokba, írásjegyekbe, szokásokba, azaz a kulturális emlékezetbe íródnak?

Az átkokat megtörő, a saját szigetén politikai uralmat építő, oda idegeneket hívó, a régi rabszolgákat, a szorgokat is felszabadító Riolda ezt a humanizmust és józanságot képviseli. Különös, hogy ez a kora középkorban játszódó női fejlődésregény milyen elválaszthatatlannak tételezi a racionalitást, a nemek egyenjogúságát és a politikai emancipációt. Ilyen értelemben talán tényleg nem túlzás a Fordított időről, mint feminista regényről beszélni.

Nádor Zoltán

Bánki Éva: Fordított idő
(Jelenkor, Budapest, 2015.)

Kapcsolódó oldalak:

A FÜLEDEN ÜLSZ? (Bánki Éva: Fordított idő)

Bánki Éva: Fordított idő (részlet)

Bánki Éva: A lányom tanított meg mágikus lényeknek tekinteni az állatokat

Szabó Imre Idegenek, és mégis ismerősek Bánki Éva: Fordított idő (Pécs, Jelenkor, 2015.) című regényéről

ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Jó sztori, erős látványvilág, szar dialógok.

És ezzel nagyjából minden lényegeset el is mondtam Az utolsó boszorkányvadász című filmről. A történet nem nagy szám, de abszolút befogadható és élvezhető. Kár, hogy minden patronukat a látványra lődözték el a film készítői. Sajnos igen keserű szájízt hagyott bennem az igénytelen rendezés és a kritikán aluli forgatókönyv.

Pedig annyira szeretem a történeteket, melyekben a mi világunk összemosódik egy misztikus világgal. A jó és a rossz elemi harcát, amit minden alkalommal új köntösbe lehet öltöztetni. Nem is vártam ennél többet, csak egy kis fantáziát. Amit tulajdonképpen meg is kaptam, így azért nagy nehezen ki tudom nyögni, hogy nem szórakoztam rosszul. Ugyanakkor rendkívül sajnálom, hogy időnként túlzóan rágták számba az információkat, máskor meg érthetetlen vagy értelmetlen félinformációkkal traktáltak. A történet sokszor zökkent, ami egyszerűen azt eredményezte, hogy nézőként folyamatosan lepattantam a filmvászonról, ahelyett, hogy beleolvadtam volna a mesébe. Nem tudtam együtt gondolkodni a főhősökkel, csak szemléltem kívülről az eseményeket.

Folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy basszus, azért mennyivel többet ki lehetett volna hozni egy ilyen szereplőgárdából. Elijah Wood, Michael Caine, őket talán be sem kell mutatni. Rose Leslie-t már ismerhetik a Trónok harca rajongói, hiszen milyen jól is tudta mondani, hogy „Nem tudsz te semmit, Havas John!”. Vin Diesel pedig… nem tartom egy Oscar-gyanús színésznek éppen, viszont baromi jó karakter. Benne is több lehetett volna. De mindegy, elnéző vagyok, mert (bár ez nem éppen szakmai indok) bármikor szívesen elnézegetem másfél-két órát azt a szexi, kopasz fejet…