interjú – Lenolaj

Király László: Beszélgetés Bánki Évával az Esőváros újrakiadása kapcsán

Jyll — Tue, 03 May 2022 08:43:42 +0000

Néhány napja jelent meg a Jelenkornál az Esőváros második, átdolgozott kiadása. Az újbóli megjelenés a 2020-as, a Velence-könyved sikeréhez kapcsolódik?

Én sem ilyen, sem másmilyen apropóról nem tudok. Már évek óta tervezgette az újrakiadást a Jelenkor. Nekem persze óriási öröm volt kedves elsőszülöttemet megint kézbe venni.

Borító: Tillai Tamás

Az Esőváros egy lebilincselően sokszínű családregény, egy népi nézőpontból elmesélt XX. század-történet. Mit jelent pontosan az átdolgozás?

Semmi esetre sem szerettem volna a regény szertelenségeit kigyomlálni. Ez volt az első prózai művem, én félig-meddig transzban, az akkori munkahelyemen, egy könyvkiadóban írtam éjszakánként. A regény tükrözi az ezredforduló általános optimizmusát is, akkoriban én is reménykedőbb voltam, és egészen mást gondoltam Magyarország vagy az Unió jövőjéről, mint ma. Mindezeken és a regény nehezen megfogható vidámságán nem akartam változtatni. De mivel nagyon rövid idő alatt írtam a szöveget, ezért sutaságok, ellentmondások, sőt névtévesztések is maradtak a regényben. Ideje volt ezeken változtatni.

Még nem volt időm alaposan összehasonlítani az első és második kiadást, de úgy látom, a 2004-es kiadást lezáró Petőfi Amerikában című fejezet áldozatul esett az átdolgozásnak.

Igen. Ennek a fejezetnek már az első kiadásban sem lett volna szabad szerepelnie. Nem mintha nem lett volna jó ötlet, hogy a mindig Amerikába vágyó parasztgazdák unokái 1989-ben a felszabadított indiánokkal együtt belovagolnak a Fehér Ház kertjébe. Nehéz megírni egy olyan világot, amit az ember nem látott a saját szemével. És ezen a szürreális mozzanatok sem sokat segítenek. A lovaglás még hagyján… De azt nem tudom, milyen egy amerikai autómosó, egy kaliforniai filmforgatás, egy indián rezervátum. Soha nem jártam Amerikában. Persze azt sem láttam a saját szememmel, milyenek a szovjet fogolytáborok. De hajdani kisdobosként és úttörőként, számtalan hadifogoly-történetet hallgatva nekem ez mégsem annyira idegen világ. Úgyhogy a szerkesztőm tanácsát megfogadva úgy döntöttem, hogy Petőfi Oroszországban-fejezet marad, de nem erőltetem tovább az Amerika-szálat. A regény a főhősök halálát bemutató zárlata úgyis megidézi a hamburgi mólót és a dunaszerdahelyi reptérről felemelkedő repülőgépeket.

Mindig is izgalmas kérdésnek tartottam, hogy lehet egy parasztokról szóló regénynek Esőváros a címe? Miért várost, miért nem a falut emeli ki a cím?

Esőváros konkrétan Dunaszerdahely, ez szó szerint ki is mondatik a regényben. De az sem téved nagyon, aki ezt az Esővárost valamilyen szimbólumnak, az autonóm polgárosodás jelképének tekinti.

Hogy érted ezt?

A XX. századi magyar történelem annyi kudarcba fulladt modernizációs kísérletet ismer! Mi már rémálomként emlékszünk az ötvenes évekre, a tanácsköztársaságra, a rendszerváltásról pedig ma is az sokak véleménye, hogy meg sem történt… Az okokra nem is szeretnék itt kitérni. Nem tagadom, hogy a reformerek nézőpontjából is el lehet mesélni a kudarcos reformok történetét, de az ő világuk nem az én világom. A dunántúli módosabb parasztság körében biztosan lett volna igény az autonóm polgárosodásra, a haladásra, de ezt a XX. század egyetlen reformmozgalma sem vette tekintetbe. Így aztán az eszmékből álmok, a beteljesületlen álmokból meg rögeszmék lettek.

A „beteljesületlen álmokból rögeszmék lettek”, mondod. A legtöbb olvasódnak, és bevallom, nekem is, a regényed szellemezős, ezoterikus, babonás vonulata a legemlékezetesebb.

A két világháború közti népi irodalom zömében kelet-magyarországi, református. Vallási kérdésekben meglehetősen távolságtartó. Az én anyai családomtól viszont nem volt idegen a spirituális útkeresés: asztalt táncoltattak, halottakkal beszéltek, szellemeket láttak, és közben persze az anyaszentegyház hű fiainak és lányainak képzelték magukat, és emellett legtöbbjük őszintén lelkesedett a technikai újdonságokért. Tekinthetjük ezt nyitottságnak, de akár devianciának is. Én a sok szellemezést egy lassan formálódó új osztály, a polgárosodó parasztság szellemi útkeresésének tekintem. Vallásos fogalmakkal, de mindvégig a saját fejük szerint próbáltak a világban eligazodni. Egy távoli, egyetemre járt rokonból például híres nemzetközi forradalmár lett. De a nagyszüleim egy ilyen fordulatot is csak az eretnekség vagy a hitehagyás fogalmaival tudtak értelmezni.

Nem Mályi Géza ez a nemzetközi forradalmár?

Nem. Az én rokonom 1922-ben, nagyon fiatalon eltűnt, ezután senki nem tudott róla semmit. Démonizálódott, ha szabad így fogalmazni. A regénybeli Mályi Géza viszont a II. világháborúig aktív, felbukkan Prágában és Berlinben, híreket hoz a Szovjetunióból, bolondítja Bujdosó Ancit, a család rossz szellemeként él sokáig. Több forradalmár karakteréből gyúrtam össze a regénybeli Mályi Gézát. Érdekelt egy paraszti gyökerű, önsajnáltatásra hajlamos, mégis éles eszű kommunista portréja.

Az elbeszélőnek, Torma Imrének is van valamilyen családi előképe?

Nem, nincsen. De tudom, milyen sok paraszti família nyújtott védelmet kibontakozni képtelen, helyüket nem találó vagy üldözött értelmiségi rokonoknak. Az apáca nagynénik, az egyetemekről a származásuk miatt elkergetett unokatestvérek, a félbemaradt, ilyen-olyan egzisztenciák hozzátartoztak az ötvenes évekbeli parasztcsaládokhoz. Én egy ilyen figurát választottam elbeszélőnek. Se nem igazi paraszt, se nem igazi értelmiségi. Hiszen meg kellett találnom a paraszti világhoz a távolság és a közelség megfelelő arányát.

A Bujdosók és Tormák sorsa a Felvidékhez, konkrétan Dunaszerdahelyhez kötődik. Innen, a regénybeli Esővárosból telepítik ki őket Somogy megyébe.

Csak a Tormákat, a Bujdosók maradnak. A regény érint néhány határon túli magyar traumát, a kitelepítéseket például, de az újdonsága talán nem ez. A két világháború közötti magyarok igen sajátos helyzetben voltak Csehszlovákiában. Szabadon polgárosodhattak, vállalkozhattak, egyáltalán demokráciában élhettek, a fiaikat egyetemre járathatták – Prágának és Bécsnek igen nagy volt a vonzereje – de így vagy úgy mégis másodrendű állampolgároknak számítottak. És ők lettek a II. világháború után a bűnbakok. Keserű lecke, nemde? Még úgy is, hogy a szeretve gyűlölt Csehszlovákia mégiscsak valamiféle eszményképként élt a nagyszüleim emlékezetében. A kiszolgáltatottságuk viszont felveti: autonómia vagy közösségi jogok nélkül lehet-e valódi demokráciáról beszélni.

A szereplőid csak élik, de nem fogalmazzák meg ezeket a kérdéseket. Mi az, amit tizennyolc év múltán másként hangsúlyoznál vagy jobban kidomborítanál a regényedben?

A hallgatás és a fogfájás témáját, a titok és a trauma problémáját talán. Bujdosó Anci szép asszony volt, de a kitelepítések idején elkezdtek fájni a fogai, fájtak, egyre csak fájtak, az orvosok sem tudtak rajta segíteni, végül Anci leszokott arról, hogy kinyissa a száját. Szép lassan elnémult. Ennek a sztorinak van életrajzi alapja, a családi emlékezet így őrizte meg nagyanyám elnémulásának a történetét. Nagyapám szerint valami tályog lehetett nagyanyám szájában, a bal alsó fogsorában. És nekem is egész életemben fájtak a fogaim, hol jobban, hol kevésbé, rajtam sem tudtak az orvosok segíteni, míg végül egy panorámaröntgen 2009-ben – nagyanyám halála után jó harminc évvel – kimutatta: tályogom van, mégpedig a bal alsó fogsorom alatt, ugyanott, mint nagyanyámnak. Örököltem volna a felmenőm fájdalmait és titkait? A hallgatását is? Én nagyon későn, a harmincas éveim közepén kezdtem prózát írni. Ráadásul akkor még nem is sejtettem, hogy a fogatlanságnak később milyen politika felhangjai lesznek, a fogatlan lesz majd a vidékiek egyik eposzi jelzője. Fogatlan, fogalmatlan… nagyon érdekes dolgok ezek. Mai fejemmel sokkal alaposabban kidolgoznám a trauma, betegség, szégyen, elnémulás témáját.

A családi szellemezés, technikaimádat egyik csúcspontja az internet „feltalálása”. Honnan jött ez az ötlet?

Amikor a regényt írtam, én is nagyon hittem abban, hogy az internet pár éven belül radikálisan demokratizálni fogja a világot. Nos, mit mondjak… Ez is csak olyan illúzió volt, mint az autonóm polgárosodás. De én nagyon hittem benne, és nemcsak hittem benne, hanem építettem is, az ezredforduló előtt megalapítottuk a barátaimmal az első elektronikus bölcsészettudományi lapot. Ám ha a demokráciát nem is, a jövőhöz és a múlthoz való viszonyunkat azért radikálisan megváltoztatta az internet. És én úgy gondoltam, ezzel a csudálatos nagy találmánnyal még megajándékozom a hőseimet.

Ma már nem lehet ilyen optimistán tekinteni a világra?

Nézőpont kérdése. Ma már természetesen nem osztjuk a rendszerváltás és a kilencvenes évek számos illúzióját. De az én hőseimnek szinte soha, semmikor nem volt okuk a reménykedésre. És mégis szinte mind megpróbálkoztak a boldogsággal.

Fövényi Sándor interjú – Jóna Dávid

Jyll — Mon, 21 Dec 2020 12:39:57 +0000

Art’húr élményfürdő
Szerkesztő: Jóna Dávid

– Biztosan nem tudod, de ha egy előadói esten a kortárs költészet szóba kerül, akkor a Te nevedet mondom elsőként, sőt van, hogy kérem jegyezzék meg, keressék verseid. A kötet bemutatódat azzal a felütéssel kezdtem, hogy „ez a pasi egy zseni”. Így gondolom ma is, hogy a jelen költészetének ösztönös, borostás zsenije vagy. De azt is gondolom, hogy ennek a kivételes tehetségnek egy részét elkótyavetyélted, mintha addig írnál amíg megkönnyebbülsz, amíg élvezed, amíg kiírod magadból. Nem volt jó szerkesztőd, mentorod, tanárod, barátod, aki terelt volna egy kicsit, rávett volna az utómunkára?

F.S. – Nagyon jól látod, valóban mintha félvállról venném az egészet, eleinte nagyon komolyan vettem az írást az életem része volt, napi rendszerességgel írtam, mert valami mindig bántott. Verseim nagyrésze a velem megtörténtekről szól, kevés a fiktív írás. Eddigi utamon egyedül voltam nem segített senki, igaz nem is kerestem a segítséget, úgy gondoltam egyedül is megválthatom a világot. Persze ez zsákutcának bizonyult, amit elértem eddig azt mind magamnak harcoltam ki, értem ezalatt különböző lapokban történő megjelenést, illetve az öt kötetem kiadását is.

– Az irodalomban igen nagy a túlkínálat, olvasod a kortársakat? Azt feltételezem, hogy nem, de ha mégis, kiket kísérsz figyelemmel? Olvasod valamelyik irodalmi lapot, esetleg valamelyik irodalmi oldalt?

F.S. – Eleinte olvastam kortárs műveket, de bevallom nem az én világom volt, lehet rosszul választottam, persze azért akadt egy-két nagyon jó költő, akit megismertem, s akiket ma is szeretek olvasni, bár nem nagy hatással vannak rám, illetve a dekadens ízű írásaimra.

– A költészet a kor ütőerén tartja a kezét, de mintha Téged nem igen érdekelnének a jelen történései, a halállal perlekedsz, egyezkedsz, a múltadban közlekedsz.

F.S. – Alapból szomorú vagyok, nagyon nehéz életem volt, főleg a gyerekkorom, ami még most is nyomaszt – afféle utcagyerekként nőttem fel -, ezek érezhetők a verseimen, olyan külvárosi vagányság, ami még hálistennek valahol mélyen megmaradt bennem, és ez sokat segít rajtam. Ha valami nyomaszt, bánt, a csak azért is megmutatom kerekedik felül.

– Miért írsz? Minek? Kinek? Olyan magányos western hősnek látlak, akinek nem volt irodalmi előképe, akinek nincs felelősség érzete, akit nem érdekel az, hogy kinek adja át a stafétát. Miközben „zseni a pasi”…

F.S. – Alapból szeretem az embereket, az elesetteket a szegényeket, szerintem egy valamirevaló poétának mindig mellettük kell állni, Nekik írok, helyettük próbálom elmondani a sok rosszat, amit ez a mai világ képvisel. Bevallom nincs jövőképem, de egy a biztos, hogy a nevem nem adnám el sosem semmiért, ezt az egyet kaptam Apámtól, vigyáznom kell a tisztaságára. Nem vágyom már különösebb babérokra, nekem elég, ha szeretnek, ha szólhatok a szótlanok helyett, bár lehet titkon ez álszerénység nálam, de valóban szerény vagyok, tudom hol a helyem. Már csak egy vágyam van, jó költővé válni, és menni az úton egyedül, ahogy szoktam.

– A csak azért is az düh, belső erő, akarat, vagy bizonyítási vágy. Egyáltalán egy utcagyerek mit kezdene a jóléttel, lényegét veszthetné, nem?

F.S. – A csak azért is, az különös düh bennem, ha tehetetlennek érzem magam, ha nem tudok valamit megoldani, ezért sokszor megyek fejjel a falnak, átok ez de örülök annak, hogy ez bennem van, sok bajon átsegített, én akkor vagyok erős, mikor mások összerogynak. Utcagyerek maradok örökre, bár éltem már aranytálból, de nem volt jó. Meguntam, harc nélkül nem élet az élet.

– A nevedhez ragaszkodsz… még mihez? Elvhez, személyekhez, tárgyakhoz? Vagy önmagadhoz?

F.S. – A nevem tisztaságára azért vigyázok, hogyha egyszer megmérettetésre kerül sor, senki ne tudjon rám követ vetni. Ragaszkodom az igazsághoz, hogy egyszer jó lesz a világ, az emberek szeretni fogják egymást, hiszek Istenben, bár mostanában eléggé elfelejtett minket.

– Te egy jó költő vagy, kész vagy, stílusod van, arcod és lelked, mi hiányzik? Nincs ellentmondás abban, amit korábban mondtál, hogy mintha félvállról vennéd a költészetet?

F.S. – Nem szabad szerintem nagyon mélyen belemerülni a költészetbe, kellő szerénység, és alázat kell hozzá, de csak lazán kiköpöm, ami bánt, aztán többet már nem érdekel az a vers, nem tudok visszatérni később hozzá, mert már nem érzem magam abban a hangulatban.

– A Duna. A horgászok azt mondják: vallatjuk a vizet. Azt érzem Neked erős a kötődésed a folyóhoz, talán kicsit magadat is látod benne, és nem csak, ha felé hajolsz. Sodrás, örvény, mélység…

F.S. – Igen, a Duna a nagy szerelem, mellette nőttem fel, ma is lépésnyire lakom tőle, ha valami bánt, csak leülök a partjára, és valahogy megnyugtat a víz, rengeteg versemet ott írtam, ismerem, mint a tenyerem, érzem rezdüléseit, a négy évszakot, ahogy végigvonul rajta, sok versem szól hozzá, ahogy ő szokott hozzám szólni.

***

Interjú Bánki Éva íróval – kérdez: Nádor Zoltán

Jyll — Tue, 25 Aug 2020 14:53:54 +0000

Hányféle Velence van?

Adhatnék erre egy közhelyes választ: több millió. Vagyis ahány ember él a Földön. Vagy ahány utazási iroda. De nem akarom a kérdést megkerülni. Ebben az immár apró városban van valami egészen különleges, ami miatt mindenki a saját legtitkosabb álmait látja benne. Nyilván ez a fekvésével is összefügg: egy víz színén lebegő város, melynek nincs igazi középpontja vagy magaslata. Ráadásul oly kicsike hely, hogy minden szeglet, minden beugró jelent valamit. Egyetlen nap alatt könnyedén bejárható – miközben persze egy élet is kevés hozzá. Az épületek Velencében sajátosan többfunkciósak: a velencei közkórház egyben a Scuola Grande di San Marco épülete, óriási múzeum, ráadásul a kórház és a kiállítótermek között elfér még egy, a városi polgárok által közkedvelt bár is. Velencében minden talpalatnyi helyet ki kell használni. Ez a furcsa térszemlélet eddig szinte minden utazót elkápráztatott, bár télen a szűkösség és az összezártság eléggé nyomasztó. És ugyanilyen szédítő az idő is ebben az aprócska városban: a bizánci idők emlékezete, a város semmihez sem hasonlító középkora, aztán a fénykor, mikor Velence volt a nyugat első gyarmatbirodalmának a középpontja, végül a hanyatlás, az operaházak, bűnbarlangok, szélhámosok, hamiskártyások kora.

Te magad miért vonzódsz a városhoz?

Azt hiszem, ez valamilyen megszállottság, amor de lonh, vagyis távoli szerelem, ahogy a trubadúrok mondják. Távoli szerelem, de nagyon kitartó. Én két álomváros, Velence és Budapest között születtem. Gyerekkoromban napjában többször hallottam a kanizsai vasútállomás hangosbemondóján: „Misztrál nemzetközi gyorsvonat érkezik Zagreb-Venezia felől, és indul Budapestre”. Második regényem, az Aranyhímzés a középkori Velencében játszódik. Sebe püspök ebben a labirintusszerű, csalóka városban ébred rá, hogy a történelemben nincs végső, kizárólagos igazság. Azt hittem, ezzel a regénnyel lezártam a Velence-szerelmet. De mikor a négy éves lányommal látogattunk ide, egészen új arcát fedeztem fel. Felfedeztem a város napfényes, játékosan igéző, csodálatos arcát. Ezekben az években kezdtem el foglalkozni Velence sajátos szociálpolitikájával és társadalomfejlődésével. Hallatlanul izgatott, milyen társadalmi modell segítette elő a velencei közösségi szellemet és innovációs lendületet.

Hogyan tudtad megszervezni, hogy három hónapon keresztül a lányoddal Velencébe tölthess?

Hát nem volt könnyű megszervezni. 2016-ban sikerült elcsípnem egy kisebb ösztöndíjat, a munkahelyem pedig hozzájárult ahhoz, hogy tömbösítve tartsam meg az óráimat. Nagy izgalmak után sikerült szállást szerezni, és elintézni egy állami iskolába a lányom iskolai felvételét. Ennyit még nem szervezkedtem, az egészen biztos. Az ösztöndíj jellegénél fogva leginkább egy kis kelet-közép-európai történész-kolóniában éltünk, de emellett nagyon sok más remek embert is megismertem. Öregeket, fiatalokat. Született velenceieket, hozzánk hasonló vándormadarakat. Szülőket, gyerekeket. Ha az ember egy kislány szemével is látja ezt a csodavárost, egészen más dolgokra is érzékeny.

Lebilincselő és mulatságos könyvedben olaszországi kalandjaitokat meséled el, de közben – irigylésre méltó könnyűséggel – bemutatod Velence történelmét is. Ráadásul egészen sajátos kapcsolódási pontokat találsz Velence és a középkori magyar történelem között.

Ezeket a kapcsolódási pontokat természetesen nem én fedeztem fel. A középkori és a kora újkori Velence és Magyarország kapcsolata szorosan összefügg. Három nagy dózsecsalád, az Orseolók, a Morosinik és a Grittik jutott a magyar trón közelébe. Az ő történeteik, hagyományaik különösen érdekesek. Ez nem az igéző-játékos város, hanem a világuralomra törő, komor Velence képe.

Vajon világuralomra tört-e Velence? Nagy dózséjuk, a Konstantinápolyt elfoglaló Andrea Dandolo nem koronáztatta magát bizánci császárrá. Velence nem költözött át Konstantinápolyba.

De megtehette volna – vagy majdnem megtehette volna. Andrea Dandolo rettentően öreg volt a legnagyobb győzelme idején, és a velencei testületi szellem, igazgatási-kiválasztási mechanizmus nem tartotta kívánatosnak, hogy egy hozzá hasonló formátumú, önfejű vezető kerüljön a város élére. A velenceiek tulajdonképp örökké védekeztek a túl nagy egyéniségek ellen, és mintha a kereskedői hitvallásukat és a politikai ambícióikat sem tudták volna teljesen összeegyeztetni. A kérdés később is felmerült. Mit tegyünk a törökökkel? Győzzük le őket, pusztuljunk el hősiesen, vagy kereskedjünk velük és próbáljunk meg valamiféle modus vivendit kialakítani? Nehéz kérdések. Egyébként, én úgy gondolom, Velence a magyar történelemből is ismert Orseolók idején állt legközelebb a birodalommá váláshoz, mikor dinasztikus kapcsolatokkal, térítéssel, gazdasági befolyással majdnem sikerült egész Kelet-Közép-Európát a befolyási övezetükké alakítani.

Velence nem nyugat. Ezt gyakran hangsúlyozod az esszéidben. De a Magyarországot amolyan kompországként ábrázoló teóriák nemigen számolnak Velencével.

Természetesen Velence nem nyugat. De nem is kelet. Bizánci függésben élő római katolikus latinok hoznak létre egy egészen különleges államformát, amely aztán a legstabilabbnak bizonyul Európában. Velence köztársasági államformája minden különösebb megrázkódtatás nélkül túlélt minden más berendezkedést. És mennyi innováció bölcsőjéül szolgált! Én ezt intő jelnek, jó ómennek tekintem. Ha csalódunk a nyugatban, nem kell okvetlenül a sztyeppe felé fordulnunk. Kelet-Közép-Európa is rendelkezik roppant sokszínű, előremutató hagyományokkal.

Ebben a beszélgetésben is említetted a szorongást és a borongást. Mintha Velence minden utazót, nemcsak az álmok álmodóit kényszerítené arra, hogy személy szerint is vessen számot a saját sorsával.

Persze. Velence a tükrök városa. A téli Velence a maga testetlenül gomolygó esőfelhőivel, áttetsző ködfátylaival szinte mindenkit szembenézésre sarkall. Furcsa, hogy az ember az európai történelem egyik legstabilabb pontján, a felfordulásoktól iszonyodó, a rendet mindig is abszolút értéknek tekintő Velencében szembesül azzal, hogy minden mulandó. Hogy egy szélroham elfújhat minket. Életünk minden órája: világvége. Ahogy életünk minden órája a legutolsó. De Velencében én nem csak az öregséggel, a halállal, az örökölt vagy tanult démonokkal néztem szembe. Majdnem harminc év telt el a rendszerváltás óta (én 2017 elején költöztem ki), hát hol is van a hazám tulajdonképpen? Van-e értelme még otthonról beszélni?

Ha már otthon. Mit szólsz ahhoz, hogy a szeptemberi Könyvhét is elmarad?

Borzasztó csapásnak tartom, még akkor is, ha maguk könyvek (köztük az én Velence-könyvem) is megjelenik. Lehet persze álmodozni a szellem köztársaságáról, chatelni, telefonálgatni, de épp Velence, ez a bámulatos város bizonyítja, az ott-létet, a személyes kapcsolatokat nem pótolhatja soha semmi.

De lesz könyvbemutató?

Igen, szeptemberben még elutazom egy fesztiválra, és utána tervezünk egyet.

***

53 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Versünnepek a Káfé Főnixen – József Attila jegyében – Válaszol: Cseke Gábor

Jyll — Sun, 24 May 2020 15:58:07 +0000

1/Összeállításotok a Magyar Költészet Napjára ebben az évben a József Attila költészetével való találkozást választotta témául. Kérdem én: miért éppen őt?

Amióta a Káfé Főnix a Magyar Költészet napjáról következetesen megemlékezik, érthetően József Attilával hozza kapcsolatba az eseményt – elvégre az ő születésnapját avatták versünneppé.

2/Akik válaszolnak, akiket felkértél, hogy vegyenek részt a kulturális játékban, nagyjából a te korosztályodhoz tartoznak, azaz nem fiatalabbak ötvennél. Vajon örvendene-e a felkérésnek az annál fiatalabbak generációja? Mintha megfakult volna a József Attila költészetének a fénye, nem nagyon látom a nevét folyóiratokban.

Kérdésedre a válasz: megérne egy próbát! De egy nagyszabású összeállítás anyagának a begyűjtése olyan, mint a halászat: abba a tóba érdemes bevetni a hálót, amely fölött rendelkezünk. Ha a Káfé körül történetesen a fiatalabb nemzedék tülekedne, a kísérletezés is könnyebb lenne. Sajnos, nincs ilyen szerencsénk. A megszaporodott közlési lehetőségek egyúttal a nemzedékeket is eltávolították egymástól.

A kérdés másik felére a válasz: nem József Attila költészetének fénye kopott meg, hanem hangsúlyváltozások mentek végbe a kánonban. Ma már nehezen ismernek el egyetemesen követendő mintákat. A költészet úgy tenyészik, kedvére, vadon, mint a szabad vegetáció.

3/Úgy általában csökkent a vers “értéke”, vonzása, mióta Internet meg Facebook létezik, ez a tapasztalatom. Egy vékony értelmiségi réteg időtöltése lett a versolvasás, tévednék?

Mások lettek a verssel való foglalkozás, a költés és versfogyasztás rítusai. Az olvasás már távolról sem a legfontosabb és döntő megközelítési forma. Komoly szerephez jutott a versmondás, a nyilvános előadás, új verses műfajok, megnyilvánulások születtek, a költészet sikerrel integrálta a zenét, és ez fordítva is megtörtént: a zene komolyan rátette a kezét a költészetre, a dolgok mind jobban összebonyolódnak, nagy léptekkel halad prózavers térhódítása – s aki ebben a sarjadzó dzsungelben eltéved, az az általad emlegetett vékony réteget boldogítja.

4/Kik azok, akiket felkértél: költők a Káfé holdudvarában?

A felkértek névsorát rendszerint a portál korábbi közlései alapján állítjuk össze. A névsorban gyakorta jelentkező szerzők szerepelnek, miközben azokról sem feledkezünk meg, akik véleményét, látószögét föltétlenül mérvadónak tartjuk. A felkérést követően pedig ki-ki eldönti, hogy érdemes-e válaszolnia a konkrét kihívásra.

5/Jellemezd, kérlek, röviden a Lenolaj olvasói számára (akiknek az interjú készül), ahol ugyan te is megfordulsz, és a Káfé egyes költői is publikálnak, de nem olyan rendszerességgel, mint az általad szerkesztett Káfé-versrovatban, mi lenne a Káfé Főnix…?

Minden definíció óhatatlanul beskatulyáz: szűkít és torzít. De azért próbáljuk meg: a Káfé Főnix magyar nyelven kommunikáló, ám a világ szellemi teljesítményei felé nyitott irodalmi és fotóművészeti portál, amely az európai és a nagyvilág különböző térségeiben élő magyar alkotóknak kínál szabad megnyilvánulási lehetőséget, jelenléti platformot. A Káfén közölni egyszerre esély és kötelezettség, a szerkesztők mindenkit számon tartanak, akik alkotásaikat közlésre ajánlják olvasótáborunknak.

6/Benned melyik lényed mozdul meg, amikor az ilyen összeállításokat megszervezed: a költő, vagy a szerkesztő, vagy mindkettő?

Az összeállítások kivitelezéséhez nagy szükségem van mind a két minőségre: irodalmi ismereteim, tapasztalataim, kapcsolataim nélkül nehéz lenne mozgósító témákat találni egy-egy költészet napi felkéréshez. Általad említett kettős minőségem segít hozzá ahhoz, hogy nagyjából elképzelhessem, milyen összképre és jelenlétre számíthatok a határidők lejártakor. Bevallom, eddig minden alkalommal kellemes meglepetések értek.

7/Azt írod az összeállítás végén, hogy a szerkesztésben mások is segítettek, kik ezek?

Önzetlen segítséget konkréten B. Tomos Hajnaltól, Nászta Katalintól, valamint a Kanadában élő Pusztai házaspártól kértem és kaptam. De utólagos segítséget jelentett a Magyar Elektronikus Könyvtár nyitottsága egy-egy sikerültebb költészeti akciónk iránt.

8/Többen vallottak arról, hogy József Attila, az ő költészete személyes ismerősükké vált, beépült szó szerint az életükbe, rosszul olvastam a hozzászólásokat?

Olvasatod helytálló, ugyanakkor nincs miért csodálkozni a helyzeten. József Attila valóban nagy költő, nem csak egy konjunktúra tartja annak, hatása alól nehéz szabadulni, sok mindenre képes rávenni és megtanítani a gyakorló verselőt.

9/Felmerült a gyanú, hogy az összeállításban szereplő költők versei József Attila-utánérzések, neked erről mi a véleményed?

A kérdés megfogalmazásában pontatlanságot érzek, ugyanis a költészet napi összeállítások ritkán állnak csupán versekből. Legtöbbször költői műhelyvallomásokat olvashatunk a szerzőktől. Továbbá sosem megbocsáthatatlan vétek valakinek az árnyékában alkotni. József Attila hatását azért nehéz tagadni és elkerülni, mert még mindig mélységesen kortársi és modern. A huszonegyedik század hasonlóan markáns hangja még várat magára.

10/Milyen volt az idei publikáció visszhangja?

A jelek szerint nem volt valami nagy durranás. Az érintettek érthetően elégedettek voltak vele, már ahogy vesszük. A lényeg: valahol minden szerző, minden érezhető József Attila-hatás ellenére önmagát is hozta: a saját verselési vágyát és módját.

11/Nem ez az első költészet-napi összeállításod, ismertetnéd a többit?

Nem szeretem a gyors-leltározást, de ez most sajnos, megkerülhetetlen. Tehát: 2012-ben került sor az első próbálkozásra, akkor még csak vélekedéseket gyűjtöttem a világhálóról azzal kapcsolatban, hogy mi a vers? Egy év múlva Versek a versről címmel kollektív, illusztrált antológiát állítottunk össze, amely aztán helyet kapott a Magyar Elektronikus Könyvtárban is. 2014-ben közzétettük a Szonda Szabolccsal közösen készített Hajónapló József Attilával című értelmező antológiánkat. 2015-ben újabb antológiával álltunk elő, A vers hal meg utoljára címmel. 2016-ban Első versem címmel a szerzők költői indulásukról vallottak, 2017-ben Így költök én címmel versírói gyakorlatukról számoltak be költőink, 2018-ban Füstbe ment vers címmel elvetélt lírai tervekről, elképzelésekről szólt az eszmecsere, 2019-ben „Játszani is engedd” címmel költészet és játék viszonyáról cseréltünk véleményt, az idén pedig első találkozásunkról vallottunk József Attila költészetével. Úgy látom azonban, lassan már a zsák aljára érünk, s jó lenne elkerülni, hogy a továbbiakban önmagunkat ismételjük.

12/Ezek egy része hozzáférhető a Magyar Elektronikus Könyvtár ”éghetetlen” könyvtárában; a 2020-évi is bekerül?

Az idei nem kerül be, mivel eredetisége nem túlságosan átütő, a kísérlet hasonló eredménnyel bármikor megismételhető.

Kérdezett: Gergely Tamás

A szövegben említett hivatkozások:

A Magyar Költészet Napja, Versek a versről (2013)

http://mek.oszk.hu/11500/11523/

Hajónapló József Attilával (2014)

https://ujkafe.website/?p=34321

A vers hal meg utoljára (2015)

https://ujkafe.website/?p=40347

Első versem (2016)

https://mek.oszk.hu/15300/15315/

Így költök én (2017)

http://mek.oszk.hu/16700/16796/16796.pdf

Füstbe ment vers (2018)

https://ujkafe.website/?p=73359

”Játszani is engedd” (2019)

https://ujkafe.website/?p=82601

Első találkozás József Attilával (költészetével) – 2020

https://ujkafe.website/?p=89453

***

CSEKE Gábor: Magamról annyit: 1941. július 29-én születtem Kolozsváron mint magyar állampolgár, és most már minden bizonnyal a XXI. században hunyom le végleg a szemem, román állampolgárként. Újságot szerkesztettem, írok. Jelenleg Csíkszeredában élek (Hargita megye). A két dátum és minőség közötti űrt igyekeztem hasznosan kitölteni. Egyesek szerint sikerült.

Cseke Gábor (1941. július 29-én) író, újságíró, Cseke Vilmos matematikai szakíró fia.

Cseke Gábor középiskolát szülővárosában, a Brassai Sámuel Líceumban végzett, 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. Publicisztikai, kritikai írásokkal hívta fel magára a figyelmet az 1960-as évek első felében.

A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), költői érzékenységének újabb, meggyőzőbb bizonyítéka az Elveszett birtokok (1969). Lírai magatartását a tárgyakhoz, a szülőföldhöz, az emberekhez fűződő bensőséges viszony s valami kamaszos hetykeség jellemezte (Távolságok ciklus). Sikerrel próbálkozott az 1950-es években lejáratott “termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései (Tornác, 1970) a riporteri ihletést ötvözték a szerző lélekelemző, erkölcsboncolgató hajlamaival.

Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó c. gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet, Érzelmes levelek c. regénye (Kolozsvár 1980) családi vetületben elemezte a nemzeti szenvedélyeket legyűrő szerelmet. 1980-as verskötete, az Ellenállás, az ifjúkori illúziók elvesztésének, a férfiúvá érésnek és a családba menekülésnek komor vallomása. Műfordítói csúcsteljesítménye M. F. Ṣandru válogatott versei (A nagy teremben, 1989).

Kapcsolódó oldalak:

Cseke Gábor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

***

Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).

Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Gergely Tamás rovata a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

„Talán most értem meg rá, hogy felvállaljak egy könyvet.” * Interjú Mihó Izabellával az Életmorzsák című novelláskötet szerzőjével. *

Jyll — Thu, 09 Jan 2020 17:07:56 +0000

Mihó Izabella

Mihó Izabella 1980-ban született, Baján. Érsekcsanádon nőtt fel, jelenleg egy Dunához közeli kistelepülésen, Foktőn él a családjával. Húszévesen került Kalocsára, ahol a Korona Rádió műsorvezetőjeként dolgozott a kisfia születéséig. A könyveket már gyermekként nagyon szerette, azok nagy hatással voltak rá. Hisz a szó erejében. Művei megjelentek folyóiratokban, antológiákban, első kötete tavaly decemberben látott napvilágot.

Mesélnél a kezdetekről?

Talán az egész akkor kezdődött, amikor megtanultam olvasni. Szerintem csodálatos az a folyamat, ahogy a betűk és a mondatok a képzeletünkben képekké, érzésekké alakulnak át és megajándékoznak egy élménnyel, ami különösen fantasztikus lehet, ha a könyv stílusa, témája találkozik az olvasó ízlésével is. Rengeteget olvastam, szépirodalmat és verseket, krimiket, drámákat, romantikus és hátborzongató történeteket, amivel, ha nem is tudatosan, de folyamatosan bővítettem a szókincsem. Azt gondolom, hogy ez az egyik alapja az írásnak, illetve fontos, hogy az ember jó megfigyelő legyen, sok egyéb mellett persze. Az első szárnypróbálgatásaim az általános iskolai fogalmazásokat leszámítva tiniként voltak versekkel és novellákkal, és bár nagyon élvezem a rímekkel való játékot, azt hiszem, inkább a próza az én asztalom. Annak idején világmegváltó újságírónak készültem, most, közel harminc évvel később, már más cél vezérel; szeretnék egy értéket hátrahagyó író lenni.

Rádióbemondóból hogyan lesz valaki író?

Hiszek abban, hogy az életünket mi alakítjuk a döntéseinkkel, de abban is, hogy nagyon sokat számít a környezetünk és az emberek, akikkel találkozunk. Eszembe sem jutott, hogy rádiós műsorvezető legyek, amíg nem találkoztam Buzás Norberttel, és bár a végső lépést, ami Kalocsára vezetett, én tettem meg. Norbi nélkül azonban másképp alakult volna az életem. De hálás vagyok azért, hogy így történt, hiszen a mikrofon mögött töltött évek nagyon sokat formáltak rajtam, ráadásul nagyon szerettem a munkám és azokat az embereket, akikkel kapcsolatba kerültem. Ráadásul a könyvek mellett a zene is egy olyan érték, ami nélkül az ember élete sivár lenne. Nem mondhatom azt, hogy biztosan nem fogok többé rádiózni, mert nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a rádiózás és az írás két párhuzamos vonal az életemben, mindkettő kedves a szívemnek, de most inkább az utóbbi dominál.

Sok helyen publikáltál, önálló kötet mégis csak most született. Vajon miért?

Talán most értem meg rá, hogy felvállaljak egy könyvet, minden örömével és nehézségével együtt. Most vannak az életemben olyan emberek, akik igazán hisznek bennem, és ez nagyon sok erőt, energiát tud adni, hogy tovább haladjak a megkezdett úton, akkor is, ha nem tudom, mi vár a következő kanyar után. Mostanra értettem meg, hogy leülni írni nem időpazarlás, hanem kemény munka, akkor is, ha esetleg a környezetünk ezt nem így látja. Meg persze kisgyermekes édesanyaként rengeteg feladat jutott minden napra, kertünk és állataink vannak, és valamiből a számlákat is be kell fizetni. De igyekszem a jövőben úgy alakítani az életem, hogy az írásra is maradjon idő. Az alkotás örömet okoz, ez nekem is jó.

Mesélnél a kötetről?

A kötetnek az Életmorzsák címet adtam, mindegyik történet egy-egy morzsányi emberi sors. Az öt novellát összefűzik a szereplők, akik a boldogságot, az élet értelmét keresik, mint ahogy mi is tesszük nap mint nap. A kezdő novella a Láncszemek címet kapta. Főszereplői János, Éva, Ádám és Eszter, akiknek a sorsa szinte észrevétlenül összefonódik. Úgy, ahogy velünk is megesik néha. A második egy Titkos(s)írás, részlet egy női naplóból. Van benne szerelem, kétségbeesés, lelkizés, szeretkezés, vallomás, nyafogás, fájdalom, kielégülés, megbékélés. A harmadik novella egy férfiról szól. Ami vele történt, bármikor bármelyikünkkel megtörténhet. A Könyv erről mesél; sorsról, szerepekről, csalódásokról, álmokról és reményekről. A negyedik novella címe Úttalan utakon. A kerettörténet a kilencvenes évekbe repít vissza, amikor karácsonykor találkozik Ádám és Éva. Nekik köszönhetően pedig visszaugrunk még néhány évtizedet az időben, hogy megismerkedjünk Agotával. Ők hárman megmutatják, hogy mit jelent az elengedés, a megbocsátás és a szeretet. És végül itt van nekünk az igaz szerelem meséje a múlt század első feléből, Anna és János története, a Százszorszép. Mert minden jó, ha a vége jó.

Terveid?

Még rengeteg történet van bennem, úgyhogy készül a következő novelláskötet, amit még az idei év első felében vagy a nyár folyamán szeretnék megjelentetni.

Köszönöm az interjút!

Mihó Izabellával legközelebb a Kalocsai Tomori Pál Könyvtárban (Kalocsa, Szent István király út 2-4. ) találkozhat a kortárs irodalom iránt érdeklődő közönség. Január 16-án, csütörtökön 17 órától, ugyanis egy könyvbemutató keretében dedikálja nemrég megjelent novelláskötetét.

Cserenkó Gábor

Kapcsolódó oldal: Mihó Izabella honlapja

Internet-kávézó / Negyedik adag

Jyll — Sun, 17 Feb 2019 09:55:38 +0000

Gergely Tamás rovata a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán *

Faggatjuk a Káfé barátait, kávézni hova járnak? Kávéházba vagy internet-kávézóba…?
Két egyszerű kérdésünk ugyanaz, mint eddig:
1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?

LÁNG ESZTER képzőművész, művészeti író, folyóiratszerkesztő (Képírás)
„Szépírással is foglalkozom. Hogy szép-e, döntse el más!”

Azon kevesek közé tartozom, akik ritkán kávéznak. Sokkal inkább teafogyasztó vagyok, abban is válogatós, csak a sima, fekete teákat kedvelem bergamottól és egyéb ízesítőktől mentesen. De azért szoktam kávézni, például nyaranta a művésztelepeken. Mivel olyankor folyamatos a munka napokon, heteken keresztül, a teázás és a kávézás rövid szünetet jelent, amikor leülünk egy kis kikapcsolódásra, beszélgetésre. Leginkább a lengyelországi művésztelepeken szoktam kávézni. Nagyon apróra darált kávéra öntenek két deci vizet, megvárják, amíg megszáll a kávé, tehát leülepedik, ezután iható. A szerbiai, vajdasági kávézási szokásokat is kedvelem. Ők leginkább dzsezvában, törökösen főzik a kávét. A legjobbat a Bucka Gányó művésztelepen lehet inni (Szabadka), a háziasszony Magdi, Gál Jóska felesége főzi, az igazi élvezet. Van dzsezvám, ugyanazt a kávét megvettem, az itthon megfőzött mégsem olyan, mint a Magdié. Talán a társaság miatt, a felfokozott alkotói állapot miatt – nem is tudom.

De magához az alkotáshoz nincs szükségem “ihletre”. Az munka, és szeretek dolgozni. Hacsak nem azt hívom ihletnek, hogy eszembe jutnak megvalósítandó dolgok, azokra terveket szövök, gondolkodom rajtuk.

DEMÉNY PÉTER Író, költő, a Látó szerkesztője. Közben óraadó tanár, odaadó férj és apa, műfordító (2018. december)

1. Ha beszélgetni akarok, többnyire kocsmába vagy magánvacsorára megyek. Egyik helyen sem ülünk túl sokan az asztalnál. Beszélgetni nem is lehet sokan.
2. A kávét keserűen. A cukrozott ellágyít, a menny pedig kemény.

LÁNG ZSOLT prózaíró, a marosvásárhelyi Látó szerkesztője. Fő műve a Bestárium Transylvaniae című regényfolyam

Könyvtárba szoktam járni. Meg könyvüzletekbe, ahol olvasni is lehet. Vagy kimegyek az úgynevezett természetbe. De szeretem a múzeumokat, képtárakat is.

Cukor nélkül iszom a kávét. A teát is.
Nem használok ihletmegsegítő anyagokat. A fentebb felsorolt helyek viszont “ihletteliek”.

VÉGHELYI BALÁZS költő, szakíró, könyvkiadó (Üveghegy). Százhalombattán él.

Volt idő, amikor az írók és költők kávéházba jártak – nemcsak kávézni, de ihletet várni, alkotni, és persze találkozni is más írókkal és költőkkel. A jómódúak ugyanúgy, mint azok, akiknek „havi kétszáz sose telt”. A kávéházaknak megtiszteltetés volt a jelenlétük.
Ez az idő elmúlt. Az egykori törzsvendégeknek ma már nem lenne helye a turistalátványossággá lett budapesti kávéházakban. A pincér, miután angolul megszólította, nem venné jó néven, hogy csak egy kávét vagy egy pohár vörösbort kér az egymagában érkező töltőtoll-koptató.
Hol írnak ma a költők, írók? Ki itt, ki ott. Otthon az íróasztalnál, kocsmában egy korsó sör mellett, vagy a legfiatalabbak: buszon, az okos telefonba… Embere, habitusa és – persze – nemzedéke válogatja.

Hol írok én és mi segít az írásban? – kérdezi tőlem Gergely Tamás. Illetve: tartozom-e valamilyen irodalmi közösséghez?
Kezdjük a „hol”-lal az elején. Hol volt, hol nem volt… Gyerek- és kamaszkoromban még nem voltam olyan körülményes, mint manapság. Otthon a vonalas füzetembe vagy éppen matematika órán, ha nem boldogultam a feladattal, a „kockás”-ba mindig tudtam verset írni. (Hogy ezek milyen irodalmi értékkel bírtak, az már egy másik kérdés.) Manapság verset már csak az éppen aktuális alkotófüzetembe tudok írni, először mindig kézzel. A helyszín rendszerint olyan vendéglátó ipari egység, ahol jóféle bort vagy sört mérnek a vendégeknek. Egyébként nem tartozom az iszákos alkotók közé – nem is írok sok verset… Kávét is ritkán iszom, de akkor erőset és minőségit. Ugyanez igaz a teára is. Budapesten nagyon jó teázók vannak, néha eljutok ezekbe is. Prózát otthon írok, számítógéppel, zenével – ehhez elég egy pohár gyümölcslé is.
Vannak irodalmár barátaim, de ritkán jutok el irodalmi társaságokba. Hogy miért nem? Egyszerű. Havi kétszázat alkotással nem tudnék megkeresni, időm nagy részét pedig egy könyvkiadó vezetése, illetve televíziós riporterkedés tölti be. És persze a család. Annyira viszont képben vagyok napjaink irodalmi életét illetően, hogy tudjam: nem maradok le semmi lényegesről. Szekértáborok szekértáboraihoz akkor sem csatlakoznék szívesen, ha jutna rá időm és energiám.

Életem ajándékának tartom, hogy pályám kezdetén megismerhettem Csoóri Sándort, Hubay Miklóst, Baranyi Ferencet, Czigány Györgyöt, Utassy Józsefet… és említhetnék még néhány nevet, akiket immár klasszikusként jegyez az irodalomtörténet. Amikor ők elindultak a pályájukon, még volt irodalmi élet Magyarországon. Olyan irodalmi élet, amelyet nem érdekek, hanem értékek vezéreltek. Az én nemzedékemnek ez már nem adatott meg. Persze, korosztályomban is vannak irodalmi csoportosulások. Tagjaik olyannyira egyforma verseket írnak, hogy az utókornak nem kis fejtörést okoz majd kibogozni: ki hatott kire? (Már ha lesz, aki egyáltalán ki akarja ezt bogozni.) Érdekük azonban – itt és most – nem az eredetiség, hanem a mindenáron való betagozódás.
Én tehát – részben kényszerből, részben meggyőződésből – maradok független mindentől és mindenkitől. Írom a verseket, „miket mélyemből enszavam hoz”, és keresem a kapcsolatot az olvasókkal. Mert akadnak még olvasók. Ezt kiadóként is meg tudom erősíteni. A mindennapos munka mellett nem könnyű megteremteni az alkotás feltételeit. De azért igyekszem…

Mostani helyzetem illusztrálására idemásolom egy nemrég született versemet.

MUNKA-DAL

Kihull a toll kezemből,
billentyű és mikrofon
nem vezethet soha át
időn, téren, titkokon.

Lopott óra nem terem
sem verset, sem álmokat.
A költészet: áldozás,
míg a munka: áldozat.

Szerkeszti: Gergely Tamás. Ő üzeni, hogy a következő adag kb. két hét múlva…

***

Internet-kávézó / Első adag a Lenolaj.hu oldalán

Internet-kávézó / Második adag a Lenolaj.hu oldalán

Internet-kávézó / Harmadik adag a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás Svédországban élő íróval jelent meg interjú a neves Maszrol – Új Magyar Szó című lapban

Jyll — Sun, 17 Feb 2019 09:35:28 +0000

Szeretettel ajánljuk a Végül is mindenki azt olvas, amit akar – című beszélgetést Gergely Tamás Svédországban élő íróval, lapunk szerkesztőjével és állandó szerzőjével a Maszrol – Új Magyar Szó című lapban.

***

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Internet-kávézó / Második adag

Jyll — Tue, 22 Jan 2019 11:45:17 +0000

Gergely Tamás rovata a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán *

Folytatjuk a december elején elindított ankétsorozatot. Az első megszólítottak a következők voltak: Székely Ervin, Nászta Katalin, Ady András, Szuhay-Havas Marianna.

Válaszaikat megtalálod itt.

Kérdéseink változatlanok:

1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?
Beérkezési sorrendben a mai válaszok:

B. TOMOS HAJNAL: 13 éves korom óta írok verset. Voltam szállodai recepciós, gépírónő, újságíró és hivatalnok. Jelenleg középiskolai tanárként keresem kenyerem. Mellesleg a Gondola és Porcelánszív irodalmi műhelyek szerkesztője és néhány on-line folyóirat munkatársa is vagyok. Eddig 12 kötetem látott napvilágot. A Brassó melletti Négyfaluban élek. (2018. december)

Soha nem jártam rendszeresen kávéházba, talán, mert kies szülővárosomban tudtommal nincs is egy kávéháznak nevezhető kégli. Aztán enyhén szólva, a művészek, írók, költők sem hágnak egymás sarkára. Ha nagy ritkán egy-két magamkorabeli élemedett szomszédasszonnyal összehoz a sors egy csésze kávé mellett, csak a halottak fölött tartunk seregszemlét: ki ment el az utóbbi időben, és hányan maradtunk hatvan felettiek.

Persze kávét, azt iszom, lehetőleg cukor nélkül, mert így muszáj. És feltétlenül táblagép-simogatás közben…

B. KOVÁCS ANDRÁS: Erdélyi magyar újságíró, közíró, szociológus. Botcsinálta kalandorok címmel megjelent riportkötetében az erdélyi vendégmunkásokról ír. Sepsiszentgyörgyön él.

Tamás, látom nem hagynak békén az édességek, én keserűen iszom, és nem túl töményen.

Ami a társaságot illeti, apropó Scânteia-házi* finom vegyes moralitás, vagy onnan, vagy mélyebb regisztereimből érkező késztetésre a nagyfokú válogatás jellemző rám, de mondhatnám egyszerűbben azt is, kevés a bizalmas ismerősöm, de hát itt vagytok ti, a kedvcsinálók, majd segítetek rajtam.

*Nem-erdélyiek számára: a Scînteia-ház a román újságíró-ház volt Bukarestben, mindketten abban ”szolgáltunk”, sőt: egyazon szerkesztőségben

HAJDÚ MÓNIKA (1968, Szeged) Bilbaóban élő de Magyarországon rendszeresen kiállító fotóművész.

Mivel már rég nem kávézom, cukrot sem teszek bele. Ihletemet azonban átitatja a fény, a zene és a sport. Mindezt pedig csokival koronázom, otthon vagy bárhol. Törzshelyem viszont az íróasztalom, jó nagy, “szisztematikus rendetlenséggel” nem tagadom, de a lényeg, hogy én átlátom. Szóval, így “kávézom”. Üdvözlet Bilbaóból!

SZABÓ GÉZA a kolozsvári Korunk meg az online Erdélyi terasz egykori szerkesztője. Jelenleg Brnoban/Brünnben él.

Két egyszerű kérdésre sosem egyszerű válaszolni. Főleg, hogyha kétlaki vagy – vagy annak tartod magad. Ami viszont otthon is, meg itthon is egyértelmű számomra, az az, hogy a közhelyszerűen kitágult-összezsugorodott globális faluban, ahol/amikor már a sebesség határoz meg mindent, illetve az a beteges igyekezet hajt bennünket, hogy az emberiség által megalkotott mindenféle adatot/kacatot biztonságosan tároljunk (lehetőleg szuperolcsón, a felhőben): ebben a digitális inter-imperszonalitásban nem létezik közösség. A LAN party nem ugyanaz, mint az Anna bál volt. Az atomok közössége nem Közösség. Legfennebb baráti társaságokról beszélhetünk. Péntek esti úri bandák a Panoptikumban.

És hogy az első kérdésre válaszoljak: velük a Zöld Macskába (Zelená Kočka Pivárium) vagy a Pegas-ba, a Bar Který Neexistuje, vagy éppenséggel a Divadelní Sklep Nekonečno nevű helyre ülünk be sörözni, borozni. Ha koktélokra vágyunk, akkor irány a méregdrága Super Panda Circus a Šilingrovo náměstí-nél. A csehek sok kocsmában saját sört főznek, azt teszik eléd az asztalra – és garantáltan nem fog fájni tőle a fejed. Sem a végösszegtől, sem másnap.

Ami pedig az én személyes ügyemet illeti, az “úgy szeretem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont” kapcsán, ha már Brünn kultúrintézményein ily gyorsan körbeszaladtam, Kolozsvárt sem mellőzhetem. Az Insomniába még mindig szívesen betérek (bár az egyre igénytelenebb, elcseszett romkocsmás kinézete meg a durvapokróc kiszolgálás alapján: talán csak nosztalgiázni), elmúlt a tizenéves duzzogásom és a teljesen “átgyúrt” Bulgakovba is beteszem a lábam… aztán fölöttébb meglepődöm, hogy nicsak, milyen jól érzem magam ott.
Ezen a ponton következik az újabb “idegenszívűségi” csavar. Amit nem értek Kolozsvárott, hogy állítólag vannak a “mi” és az “ők” helyeik, és hogy mi, magyarok ugyanbiza miként is tennénk be büszke lábunkat a román lokálokba?! Ez az ostoba, fölöttébb rosszul és torzulva értelmezett-alkalmazott lokálpatriotizmus annál inkább nevetséges, mivel a románok viszont szívesen és előszeretettel beülnek a “mi” helyeinkre is. Látod, hallod őket. Nekem ez jól esett – és nem értem, miért kellene zavaró tényezőként felfogni. [Trăiască berea, în care ne-am născut!] Amióta idehaza vagyok, jó néhány “román helyet” is volt alkalmam kipróbálni, kifejezetten tetszik az Enigma és a Makeba. Viszont eddig az abszolút kolozsvári győztes nálam a Rhédey kávézó. Fő-tér (persze, ha tudod, melyik történelmi épületről van szó, könnyű beazonosítani), elegáns és tényleg kávéház-hangulata van. A konyhájuk kiváló, a kiszolgálás remek – és nem utolsó szempont a lágy, halk hangulatos zene sem, hogyha történetesen beszélgetni szeretnél nem pedig a tuc-tuc hangorkánt túlüvölteni.

Ami a kávémba dobált cukrokat illeti: nuku cukor, nuku kávé. Akadnak egyéb úri huncutságok a hold sötét oldalán, igazán nem kell halmozni az élvezeteket.

***

Szerkeszti: Gergely Tamás. Ő üzeni, hogy a következő adag kb. két hét múlva…

***

Internet-kávézó / Első adag a Lenolaj.hu oldalán

Internet-kávézó / Első adag

Jyll — Tue, 15 Jan 2019 09:29:42 +0000

Gergely Tamás rovata a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán *

Mivel segíted az ihleted?, kérdezzük Káfé-barátainkat: költőket, prózaírókat, művészeket. Ha kávéval, mikor, mennyit iszol naponta? Hol: kávéházban, a számítógéped előtt, az Internetet bújva?

Válaszaikat beérkezési sorrendben közöljük. Az új Káfé Főnixben, of course…

A két egyszerű kérdés, amit kiküldtünk, kiküldünk, így hangzik:
1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?

SZÉKELY ERVIN A Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. Volt jogtanácsos, újságíró, parlamenti képviselő, államtitkár. Jelenleg a Román Közszolgálati Rádió hírügynökségének, a Radornak a szerkesztője. Nagyváradon él. (2018. december)

Szerintem a közösségi oldalak részben átvették a kávéházi élet szerepét. Természetesen hosszan értekezhetnék arról, hogy ez a típusú kommunikáció mennyire más, lecsupaszított, hangsúlyok, gesztusok, empátia nélküliek. Azt is elmondhatnám, hogy ez sokkal tömörebb, durvább, manipulatívabb „társalgás”, mint a régi ráérős kávéházi kvaterkázás, de ilyen lett a világ is. Ami engem illet, magam is főleg az interneten csevegek, de azért keresem az alkalmakat arra, hogy személyesen is találkozzam barátaimmal és egy bográcsgulyás meg egy pohár bor – Uram bocsá’ sör – mellett beszéljük meg a világ dolgait. Olykor sikerül. Érdekesebbnek tartom azt a jelenséget, hogy sokan a neten osztják meg verseiket, karcolataikat, olykor novelláikat, magam sem vagyok kivétel. Az embernek szüksége van a gyors visszajelzésre, arra, hogy írásai minél hamarabb és közvetlenebbül jussanak el az olvasókhoz. Amennyire tudom, a kávéházakban is előfordult, hogy a szerzők felolvasták friss alkotásaikat, de annak viszonylag szűk közönsége lehetett.

Fiatalkoromban a nyers, tiszta, egyértelmű ízeket szerettem. Így a kávét cukor és tej nélkül ittam. Ahogy teltek az évek, egyre több kompromisszumot (szabólőrinci különbékét) kötöttem az élettel és a kávéval, amelybe kezdetben csak egy kevés, majd egyre több cukrot és tejet kevertem. Legújabban az orvosom javallatára a cukorból valamelyest visszavettem, egy csapott kiskanálnyi az adagom. De nekem a kávé nem ad ihletet, a rothadt alma vagy a bor még kevésbé – persze nem ez az egyetlen különbség Schiller, Ady, Méliusz és köztem. Ihletet az élet ad.

ADY ANDRÁS (1976, Csíkszereda) költő, külpolitikai elemző. Önkormányzat munkatársa, lapszerkesztő. Négy verskötet szerzője . (2018. december)

Mióta Csíkszeredában sem lehet egy rendeset bagózni sehol, nem kávéházazok, s mióta egy általam indítványozott kult-akció, ami mindenki által hozott vers megtárgyalását jelentette kávéházas körülmények között, érdeklődés hiányában kimúlt… szintén nem érdekelnek a kávéhazak. Maradt, ami mindig is vár, mentsvár volt: otthon, napi külpol finomságok, egy jó könyv, kávé és bagó. Ezek mellett, onlájnkodásra kevés vagy alig van igény… az is furcsa nóvum, hogy meg-megosztok néha valamit… tanulás kérdése.

A kávét illetően tudom, mi az isteni… de már a gyomrom miatt nem tudom úgy inni, így kerül általában kettő cukor a méregerős feketelevesbe.

NÁSZTA KATALIN 1950-ben Kolozsváron született, Marosvásárhelyen színművészetit végzett, Sepsiszentgyörgyön, Zalaegerszegen színészkedett, rendezett – most Magyarországon él, Lakhegy községben; színész, színházi interjúkat, cikkeket, verseket közöl a Káfé Főnix, Lenolaj, Hetedhéthatár, A Hetedik, Litera -Túra irodalmi és képzőművészeti folyóiratban, a Gondola Kulturális Magazinban – e két utóbbi szerkesztője is. (2018. december)

A Káfé-főnix, – most már az ujkafe.website – egy friss oldal az erdélyi havasok közül. Egészen természetes, hogy vele kezdem a napom. Még amikor felbosszant, vagy kevésbé érdekel a benne megjelenő iromány, akkor is azt a józan ízt jelenti nekem, amitől étvágyam lesz új, értékes dolgokat olvasni. Józanító. Ébresztgető. Érdeklődést keltő, ha távol is áll tőlem a feldobott téma. Mintha a havasok közül nem is jöhetne más, csak ilyen: tiszta, egyértelmű, mismásolás nélküli – még ha téved is ebben-abban olykor-olykor.

A megengedés, a mással egy kávé mellett bármikor elbeszélgető értelmiségit jelenti. Az “engedjetek egymásnak, Isten félelmében” magatartást. Nem nyomom le a másik torkán a véleményem, nem csikarok ki semmit a másikból, engedem, ha engedi, hogy beszélgessünk, jöjjön rá magától… Soha nem fogja elengedni a maga felfedezte igazságot. Azért használom ezt a szót a tolerancia helyett, mert számomra a tolerancia az eltűrést-elszenvedést jelenti, amiben van egy negatív felhang. Míg a megengedésben a más véleményét elnéző, tudomásul vevő valamint az én véleményem elfogadását remélő várakozás van. Ez egy igazi jó reggeli fekete…

És én nem szeretem már cukorral a kávét. Egy édesítő pöttyöt rakok bele, amitől kesernyésebb marad, akárcsak az oldal… Nincsenek negédes hangjai, sem felhangjai, ha egyik-másik vers olykor arra is hajazna, a keret nem engedi túlcsordulni. Talán az erdélyi hegyek között, az erősebb szelekben, a nagyobb havakban, meredekebb ormok felé mindig józannak kell maradni, ahhoz meg szükség van egy korty keserűre…
Csak egy dologért aggódom, de eddig sikerült elkerülni: a méregerőst, a minden ízt nélkülöző tömény feketét, ami agyonütné minden reggeli reménység élvezetét…

SZUHAY-HAVAS MARIANNA Art’húr díjas költő, 2008 januárja óta a Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, négy gyermek édesanyja; Budapesten él. (2018. december)

Három kiskorú gyermeket nevelek, így leginkább az interneten keresztül kapcsolódom a virtuális irodalmi élethez, ami legalább annyira pezsgő és érdekes, mint a valós. Az online találkozóhelyek rég átvették a kávéházak szerepét annak minden előnyével, és persze hátrányával együtt. Az otthonom napközben, amikor a gyermekeim iskolában vannak, és este, amikor már alszanak, az alkotóműhelyemmé alakul, ebben az időben tudom tartani a kapcsolatot a szerzőimmel is, illetve tevékenykedem szerkesztőként. Azért olykor kilépek a komfortzónámból, ebben a hónapban, december 20-án például a budapesti székhelyű Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum ad otthont az Art’húr Irodalmi Kávéház eseményének, az Art’húr advent zenés irodalmi estnek, ahol sok remek szerző mellett én is felolvasom a verseim.

Nincs káros szenvedélyem, és több, mint 10 éve egyáltalán nem kávézom. Előtte sok tejjel és két cukorral fogyasztottam.

Szerkeszti: Gergely Tamás. Ő üzeni, hogy a következő adag kb. két hét múlva…

”Tudom, hogy Isten nagyon szelíd”

Jyll — Sun, 17 Jun 2018 22:28:51 +0000

Válaszol: Nászta Katalin
Kérdez: Gergely Tamás

Egy igen nagy könyvbemutató turné után vagy – úgy olvasom, szerették a színész-könyved – Sepsiszentgyörgyön is meg Budapesten is. Zalaegerszegen egyenesen ünnepeltek. A Káfé Főnixben megjelent olvasónaplódban viszont kevesled az olvasók számát. Meglep. Arról lenne szó, hogy kevesebbet ér ma a szó, mint például harminc évvel ezelőtt?

Szerettem volna, ha többen vásárolják meg a könyvet. És hiányoztak a színészkollégák, nekem. De az örömöm így is teljes volt. Meg se érdemeltem, hiszen én vártam annyi évet vele! Persze, amiért megírásra került, az nem a könyvbemutatókon derül ki… Mert én már rég nem vagyok érdekes, de akik a könyvben megszólalnak, bizony hogy igen! Kicsit újraéltem ennek a művészeti ágnak, a színháznak a halandóságát, a pillanatnyi, egy estényi idejét. Mindig üresebb a színpad, miután legördül a függöny. De a szó tényleg kevesebbet ér ma már. Nincs akkora súlya. Túl sokan beszélnek mindenfélét, összevissza – hacsak az internetre gondolok, például. Nincs már türelem a hosszabb lélegzetvételű dolgokra. Vagy én lassultam volna le? Nem hiszem. A megértéshez idő kell, azt rá kell szánni, valahonnan el kell venni… Ráadásul a könyvben műhelymunkáról beszélünk, ami a bennfenteseket érdekelhetné igazán. Ma is. Kívülállónak hosszabb utat kell megtenni, hogy a témához legalább érintőlegesen közel kerüljön. Ez nem csemege könyv. És abban az időben, Románia Ceausescu érája alatt még sokkal nagyobb súllyal estek a latba szavaink. Nem lehetett dobálózni velük..

Sepsiszentgyörgy – Budapest – Zala – ez lenne a te ”honfoglalásod”. Ebben a háromszögben lennél otthon?

Otthon? Nem gondoltam erre még így. Honfoglaló semmiképp nem vagyok. De a helyemet mindig kerestem. Hol, miben lehetek-vagyok képes otthon érezni magam. Sepsiszentgyörgyön váltam igazán felnőtté. Ott alakultam, forrtam ki, amennyire. Ott született a házasságunk, a gyerekeink, az első sikereim a színpadon. De otthonosabban érezni magam ott is csak jó pár év után sikerült… Hogy nem idegen az a nyelv, az a létforma. A színházban, mint egy burokban, úgy élhettünk. Ez volt az igazi otthonunk. Szerettük, hivatás volt, nem munka. Nem pénzért játszottunk. A kitüntetéseket se dobálták akkoriban. Tudtunk egymásról, ki mennyit ér, figyeltünk egymásra, amennyire a helyzet engedte. Zalaegerszegen ez mind hiányzott. Aztán megtanultam ezt a várost is, és már kb. húsz éve itt is jól érzem magam. Más égtáj, más vidék, más emberek. Igazán akkortól szeretem, amikor kényszerűségből be kellett járnom a vidéket, a megyét, a szomszédos megyéket. Emberekkel találkoztam, beszélgettem. Megismertem őket, a gondjaikat. De karriert nem csináltam már színházi berkekben, pénzügyi területen lettem vállalkozó. Az írás pedig ott volt a tarsolyomban, írtam naplót, később blogot, de csak magamnak. Ez egy jókora idő az életemből. Budapestre meg vendégnek megyek a fiaimhoz, nagy ritkán. Ez a mostani kötet-bemutatósorozat kicsit visszaadott valamit abból, amit elvesztettem. Igazán otthon akkor érzem magam, mindegy, hol vagyok, amikor azt csinálom, amihez értek, amit szeretek. Mikor írok, mikor amit írtam, vagy amit gondolok, el tudom mondani kíváncsi, odafigyelő embereknek. Amikor tehetek valami értelmeset, hasznosat, a másikért.

Interjúköteteddel egy időben jelent meg verses könyved, az Ének az élőknek. Ha jól tudom, a második verskötet – mi lennél, ha magad választanál jelzőt magadnak: színész, újságíró, költő? Ebben a sorrendben?

Színész vagyok, mert erről szereztem diplomát, és 18 évet a színpadon töltöttem, s még hármat szabadúszóként a magyarországi iskolai színpadokon. De az újságírásba is belekontárkodtam, mikor írtam egyik-másik színházi témában, vagy pár irodalmi recenziót költői művekről, és azt lehozták a Brassói Lapokban, vagy az Igaz Szóban. És verseket írtam állandóan, többet közöltek is belőlük – de hogy költő lennék, csak olyan értelemben gondolom, hogy egyik-másik versben sikerül tetten érnem azt, amiért érdemes embernek lenni. A verset olyannak tartom az irodalom tengerében, mint a sót az ételben. Vagy a világító tornyokat a hajók számára. De valójában Istenkereső, aki előbb a szavakat faggatta, aztán a színpadot, végül a Bibliát. Verseket író volt színész, időnként prózaíró, aki meginterjúvolja a színészeket. De igazából tanúságot tevő irodalomszerető ember, aki mindenféle képességével ébreszteni igyekszik az embereket. Hitet senkinek nem tudok adni, de jelezni, hova kell és lehet fordulni, ez olyan lelkiismereti feladatom, ami szívből, nem kényszerből jön.

Téved az, aki istenes verseknek tartja a két kötetben található költeményeid? Te magad Pilinszkyt emlegeted, de már az erdélyi költészetben vannak előfutáraid: Dsida, Reményik, Bartalis János…

Mikor Erdély földjét elhagytam és ráléptem Magyarország földjére, megrendítő érzés volt. Hogy végre hazajövök az anyaországba, ahol befogadnak, nem utálnak ki. Mert ezt hittem. És itt éltem át azt, amikor kicsúszik alólad az a szellemi föld, amin otthon állhattam, itt éreztem levegőben lógónak magam, aki nem tud tájékozódni, mert nem ismeri az országot. Idegen, ha magyarul is beszélnek benne. A színházban nem rendített volna meg normális körülmények között ez a helyváltozás, ha maradhattam volna. De két év után nem újítottak szerződést velem. Kikerültem az utcára, munkát keresni. Mert más színházhoz elszerződni szóba se jöhetett, a családom miatt. Értük jöttem át, én akartam átjönni értük. Teljesen nyitottan fogadtam minden információt, így a Biblia igen szíven talált, amikor kaptam egyet ajándékba. Ettől, és egy ”találkozási élménytől” megváltoztam. A helyükre kerültek bennem a dolgok. A verseim, amiket újfent írtam, ebből az élményből születtek. És később, amikor újraolvastam régi verseimet, meglepetten fedeztem fel benne, hogy már akkor is Istent kerestem, tudattalanul. Pilinszky hatása igen erőteljes volt, mert mikor a verseit készültem előadni, – és nehezen adták meg magukat -, ott éreztem mögöttük azt az Istent, akit a költő ki sem mond, de mégis átüt minden versén. Pilinszky nagyon kevés szóval, majdnem csupaszon, jelzők nélkül volt képes ábrázolni Őt. A hiányának felmutatásával közölte velem, hogy van. És éreztette szent mivoltát. Én pedig túl szennyesnek éreztem magam ahhoz, hogy a számra vehetném ezeket a sorokat… Le kellett meztelenednem, lélekben, a versek megértéséhez és aztán előadásukhoz. De ekkor még csak kerestem. A hozzá vezető utat nem mutatta meg. Miután megtaláltam, mert hagyta magát ”megtaláltatni”, ismertem meg visszamenőleg is lábnyomait az életemben.. Szerettem a komoly, nagy kérdésekkel foglalkozó, őszinte szívvel megírt verseket, inkább József Attila, Ady, Arany János, majd Szilágyi Domokos, Nagy László, Juhász Ferenctől pár vers – voltak rám mélyebb benyomással. És megírtam, ami bennem volt. Sok versem szól csak az emberről, a fiatal lányról, a kereső lázadóról. Kérdéseimmel az eget ostromoltam, tudtomon kívül. Istenkereső verseket írtam, igen.

Azt írod: ”Isten szeme rajtunk” , Máskor meg így fogalmazol: ”Lelke bennem is lakik”. Az első mondatban mintha egy minket ellenőrző lény lenne a Teremtő, a második már sokkal emberibb, meghittebb – te hogyan látod ezt?

Szerencsére nem voltam vallásos, akkoriban ez nem is volt divat, felvilágosult embernek tartottam magam, aki az eszével fog boldogulni. Mégis, felháborodásomat versben Istenhez intéztem, akiről azt sem tudtam, létezik-e.. Igaz, édesanyám azzal intett mindig kisgyermekkoromban, hogy Isten lát engem, s én azt képzeltem, ott ül a Hója tetején – ez egy kolozsvári hegy – és figyel engem. Biztos volt valamennyi fékező ereje ennek az intésnek, elég rossz, szemtelen gyermek voltam, tele energiával, tornászni is ezért vitt el nagyapám, így lettem aztán élsportoló is, az éltanulóságom mellett. De hogy Isten valóban létezik, azt Magyarországon tudtam meg. Itt ismertem meg a szerető, magát értem feláldozó Istenfiút, Jézus Krisztust, a szavait, a Bibliát, és itt születtem újjá, az Ő kegyelméből. Olyan közel van az emberhez, amit nem is gondoltam volna. Azt mondja, egy arasznyira van a szánktól. Hogy már azelőtt tudja, mit fogok mondani, mielőtt kimondom. Nem kell félni tőle. Minden kérdésemre Ő adott és ad tökéletesen kielégítő választ. Igen, figyel minket, lát, tud rólunk mindent, ismer kívülről-belülről, gondunkat viseli. Nem ellenőriz, hanem vigyáz ránk, addig is, amíg rátalálunk, és utána is. A Lelke már születéskor bennem volt, hiszen a saját képére teremtett. Nem csak engem. Mikor ismerkedni kezdtem Vele, magammal is ismeretségbe kerültem. A halál kérdésére is Ő adott választ. Az örökkévalóságra is. Mikor megtudtam, hogy ahhoz, hogy őt megismerjem, anélkül, hogy meghaljak, újjá kell születnem – és ez lehetséges, olyan vágyam teljesült, amit addig meg se tudtam fogalmazni. Csak örökké szerettem volna élni.

Megint máskor szelídebb hangokat ütsz meg: ”Isten visszatér hozzánk csendben” vagy: ”mikor a szívek/szavak nélkül/hallgatják egymást/ott a mennyország”

Tudom, hogy Isten nagyon szelíd. És nagyon szeret. És aki nagyon szeret, nagyon tud haragudni is. Mégis, mikor Illés próféta bebújt a sziklabarlangba, nem az elemek viharában, hanem egy szelíd, halk hangban hallotta meg Istent. (Királyok 19:12) Mikor Isten haragja összegyűlt engedetlen népe feletti bánatában, Mózes alkura tudott jutni vele, tartsa féken a haragját, ha csak tíz igaz embert talál Szodomában. És Isten megígérte neki. De nem talált csak egyet, Lótot. Őt, a családjával ki is mentette. Mikor nem pusztította el a földet, szintén kegyelmet gyakorolt egy ember, Noé hite miatt. Mindig adott egy új esélyt. Ma pedig akkora lehetőséget adott az embernek, amekkorát az soha nem tudna egyedül megszerezni. Igen, visszatér majd hozzánk, a világ számára észrevétlenül, elvisz innen magával és akkor majd nem kell magyarázkodnia senkinek senki előtt, mert mindenki megismertetik, úgy ahogy van. Egy csipetnyit ebből itt a földön is érzünk, amikor néha, szerelmesekként, vagy érző lelkekként együtt tudunk érezni a másikkal. De itt mindig töredékesen, mert szükségünk van hozzá a szavakra… És ha Őt magát befogadjuk, aki a maga a Világosság, akkor ez már most is lehetséges. Két valódi hívő közt kicsit ott a mennyország. Ilyenkor sírunk.

A szó mindig nagyon fontos helyet foglalt el az életemben. A szavakkal már gyermekként barátkozni kezdtem, apám tanácsára naplót is írtam, még kiskamaszként, később versbe tolakodtak a szavaim, ömöltek belőlem. Akkor még tapogattak engem, én is őket, ismerkedtünk, rajtuk keresztül magamat, ők meg engem, csak néztem csodálkozva micsoda mondatok hagyják el a tollam, versekbe szerveződnek, szabad versekbe – ez volt a fiatalságom legszebb ideje. Akkor még nem volt fárasztó hallgatni egymást, figyelni egymásra, értéke volt minden szónak, tudta az ember, melyiket hova helyezze, hol a helye – jó volt ebben létezni, játékosan a szavak világában. Olvasni is ezért szerettem – elvonulhattam egy másik történetbe, és ezeket mind a szavak teremtették meg… Író akartam lenni, már egész korán. Meséket írtam, Marton Lili tehetségesnek tartott, ő volt az első kritikusom, aki bízott bennem. Már tudom, hogy a szavak nem ártatlanok. Prostituálódnak. Jó kezekbe, tiszta szájakra kell kerüljenek. Tiszta szívből kell fakadjanak. De kinek van tiszta szíve? Akkor vagy békében, amikor együtt tudsz hallgatni valakivel, és anélkül, hogy beszélnétek, értitek egymást. Ehhez egy szívetek kell legyen. A világ ennek nem barátja, szétszakít egymástól. De van egy ország, még Zorán is énekel erről, ott fenn, ahol a szívek összeérnek. Ez az ország pedig elérhető már itt a földön, töredékében. Isten visszatér, mert egyszer már eljött, és megígérte. Ő nem hazudik.

Mintha egy másik költő szólalna meg a versben, mikor ezt írod: ” Istennel mérni a mindenséget”… Mit értesz ezalatt?

József Attila, akit nagyon szeretek, azt írta: a mindenséggel mérd magad – és teljes szívéből vágyott a tisztaságra, az igazságra. Ezek nevében lázad, mert ez a mindenséget jelenti. De a mindenség Isten nélkül nincs. Ha Istent megismerjük, a mindenségből merítünk. Ami különben egy embernyi. Egy Istenembernyi. Ő a Fiú. Hozzá kell mérnünk magunkat. Elfogadtam a mindenséget Isten mértékegységének. Mikor megbékéltem vele, a lázadással is leszámoltam. Az a baj, hogy az ember mindig úgy gondolkodik a világban a dolgokról, mint sok egymástól elhatárolódó, gyakran kibékíthetetlen, egymásnak feszülő fizikai, lelki és szellemi entitásról – ez okoz minden bajt, feszültséget.. De ha úgy nézzük ezt a világot, ahogy ez a mondat tükrözi: ”Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – akkor megérthetjük, hogy Isten az egész világot szerette, nem tett különbséget az emberek között, amikor a Fiát elküldte értük. Ez a legjobb hír ezen a világon. Mert az egész világ Isten után vágyik, nyög, sóhajtozik, ő pedig el is jött, meg is váltotta azt. Ezt a hírt minden embernek hallani kell. De rá van bízva, mit kezd vele. Ha elfogadja, leteszi a fegyvert. Akkor a Mindenség Istene lesz a vára, menedéke, erőssége, országa. Mert Isten Lelke lakik benne, aki Jézus Krisztust is feltámasztotta a halálból. És körbeértünk. A halált legyőzte, és így az már rajtunk sem uralkodik. Hazudik nekünk. De mi tudjuk, hogy a hit nem a látható dolgokra néz. Az a láthatatlan dolgokról való meggyőződés. Egyszerű, mint a pofon. El kell hinni, hogy Isten igazat mond, nem hazudik. Csak róla hazudnak. Ezért mindig Őt kell megkérdezni. Ezt értem én az ”Istennel mérd a mindenséget” alatt.

Többnyire nem magadról szólsz, elvegyülsz a ”mi”-ben,. Mi, a gyarló emberek… Tudatos ez, vagy ösztönösen írod?

Megtérésem, azaz Istenről való ismereteim előtt úgy éltem, mint akinek egy élete van, és nem számíthat túl hosszúra, ezt kell kihasználni amennyire lehet, de a lelkiismeretem sokszor figyelmeztetett, ha nem cselekedtem helyesen. Pedig nem jártunk templomba. Mióta tudom az igazságot, nagy, féltő szeretet van bennem a veszendő állapotban lévő emberek iránt. Szeretném, ha megtalálnák Istent, ha ”megtalált” emberek lennének, mint én. Ha megbékélnének Vele. Azért használom a többesszámot, mert azonosulok velük. Hozzám is úgy szólt Isten, hogy eljött értem és közölte, hogy megért, mindent tud, és ennek ellenére szeret. És ezt azzal bizonyította, hogy meghalt, helyettem. Értem. De fel is támadt! Nem érek el semmit olyan mondatokkal, ami felsőbbrendűségre utalna. Mert így hangzanak a kiválasztott, a megváltott, a szent… Két személy lakik bennem: a már megváltott, akinek örök élete van, akinek megbocsáttattak a bűnei, és egy másik, a régi, aki folyton a testi dolgokra koncentrál, és nem akar a lelki-szellemi dolgokkal törődni. Ez egy kemény küzdelem, amit a megváltottnak kell megnyernie, mert neki van rá ereje. Erről Pál apostol is ír. Ennél empatikusabban senki nem beszélt arról, hogy micsoda harcot vív az ember, hogy legyőzze a test kísértéseit. Mi, emberek ilyenek vagyunk, gyarlók, de nem kell ilyenek maradjunk. És ez lehetséges, hála Istennek, az ő Fiának. Amiért nem jár semmiféle emberi dicséret, mert nincs benne érdemünk. Minden az Úré. Óriási könnyebbség ez!

A világról különben rossz véleményed van: ”Most szedik szét a világot/nem kell az apokalipszisre várni/amit építettünk eddig/most tépik cafatokra” – kérdem ezek után: van megbocsátás?

A megbocsátás még mindig elérhető minden ember számára, aki elhiszi, hogy Jézus a Krisztus. Akit ez hidegen hagy, annak nincs reménye, akit szíven üt, az megköszöni Neki, és meg akar Vele ismerkedni. Ki erősebb annál, aki a halált legyőzte, aki feltámadt a halálból? Ki szeret jobban annál, aki az életét adja értünk? Egyetlen istennek nevezett istenség sem tett ilyet Jézus Krisztuson kívül. Ő maga a Feltámadás és az Élet. És még a sorrend is ez. Az Igazi Élet a Feltámadott Élet, akin már nem uralkodik a halál. Ezért mondja: ”Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1 János levele: 5:12) Több mint kétezer év óta tudhat róla az emberiség. De ezt az ingyen kegyelmet át is kell venni. Be kell látni, hogy kegyelemre van szükségünk. El kell tudni fogadni. A világ nem teszi. Szüntelen ellenségeskedik Istennel. Nem hisz Benne. Nem hisz Neki. Isten kegyelme végtelen az őt félők, őt tisztelők iránt. És visszatartja még haragját, aminek egy részét saját Fián töltötte ki, aki átvállalta azt helyettünk. És ehhez azt is tudni kell, hogy az Atya és az Ige/Fiú, és a Lélek egyek. Amíg még vannak, akik elfogadják, addig még a megbocsátás is elérhető. De vannak megátalkodottan ellenszegülők is. Akkor lehet ezt megérteni, ha az ember Isten gyermeke lesz. Ha bekerül a családba. Ha beleszületik. Onnantól már ő is fiú, akire érvényesek az Abba-Atya ígéretei. Örökös. A többiek azok, akik széttépik a világot. Ám az Apokalipszis elindítója az Úr lesz – én csak kétségbeesetten próbálom figyelmeztetni a versolvasóimat az igazságra. Nekem is szembesülnöm kellett vele.

A Szabó Zolival készült interjúból tudom, hogy volt egy periódus, amikor verseid gimnazistáknak zene kíséretében mondtad. Miként történik verseid kapcsolata ma a közönséggel?

Ma az interneten – de ez nagy nyilvánosság – olvassák, és néha évzáró, évindító céges rendezvényeken felolvasok belőlük. De csak azért, mert szeretem őket, és ismernek. Nem várnak tőlem művészi teljesítményt. Két verseskötetem jelent meg, mindkettőt az Underground Kiadónál lehet megrendelni. Te tudsz engem, Uram, és az Ének az élőknek. Ez utóbbi fent van a MEK oldalán. És mivel olyan szépen belefoglaltad a választ a kérdésedbe: a Facebookon reagálnak a feltett verseimre. Ma már ők a közönségem. Akik szeretik a verseket, éhezik a lelkük, keresnek valamit, ami kielégíthetné szomjúságuk, vagy netán választ ad felmerülő kérdéseikre – olvassák. Eleinte azt hittem, elég, ha elmondok egy igét a Bibliából, az a másik ember szívébe hatol és azonnal jobb belátásra tér, kereső emberré válik, és még újjá is születik majd, mint én. Rá kellett jönnöm, hogy azok közül a talentumok közül való az én íráskészségem is, amivel Isten megajándékozta az embert. Hogy betöltse isteni rendeltetését. Ma már nem megyek ki az utcára, de a verseimet, írásaimat kiküldöm. Amíg még van rá idő. De a verseim, még ha olyan jók is lennének, akkor is csak figyelmeztetések, apró hírek lehetnek… Igazi bizonyságot maga felől maga az ÚR ad. Személyesen.

***

Nászta Katalin színművész, költő, író – Kolozsváron született 1950-ben.

Marosvásárhelyen végezte a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát. Sepsiszentgyörgyön játszott 1989-ig, amikor áttelepültek családjával Zalaegerszegre. Itt két évig a Hevesi Sándor Színház művésznője volt, majd szabadúszó lett. Később felhagyott eredeti foglalkozásával. Két fia van, férjével már nyugdíjasként Lakhegyen élnek.

Az írás gyermekkorától kíséri, első versei közlését a Korunk szerkesztőjének, Kántor Lajosnak köszönheti. Színészekkel készített interjúkötete kiadás előtt áll.

Két könyve jelent meg, a Vajúdás, 2015-ben az Omniscriptum kiadónál, és a Te tudsz engem, Uram az Underground kiadónál. A MEK-en idén 2017-ben jelent meg a Cseke Gábor szerkesztette Ének az élőknek című legújabb verseskötete.

Állandó szerzője a káfé-főnix, Lenolaj, Litera-Túra, Hetedhéthatár, A Hetedik internetes irodalmi portáloknak. A közelmúltban az Art’húr GONDOLA rovatszerkesztője feladatát is ellátja.

Műveiben a világ, az ember, az élet, a teremtés értelme foglalkoztatja.

Nászta Katalin alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Nászta Katalin alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

***

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán