Oláh Tamás: Graffiti

Még illatozik a
frissen festett fehér fal,
de máris lohol ártatlan szegélyén
össze-vissza a furcsa fonal;
az éjperemén rejtélyes kezek
mérge marja a kapukat,
vizeldékbe vág rombusz-képeket,
neveket vés a fák törzsébe
az éretlen kamasz,
a torz öröm végtelen vonalaiból
konokul tör elő a romboló
terror-erő,
ami még új, ami még ép, és ó,
arra ontja csúf színét
a sok fiatal suttyó;
vagonok ablakaiba
karcol síró monogramokat,
törzsi jelszavakat
a páncélos tekintetű graffiti lovag;
jár-kel a króm-ezüst bosszú
füstös lehelete,
flakonok szórófeje
tégla kerítéseken kezd
cikornyás táncba;
meztelen testük tekereg,
a lemázolt felhám alól is
átüt a ciánréteg,
körök, ívek rejtélyeket írnak,
a fekete sereg alaktalan panasza,
az ellenség
nagy-iramú ártó gyökérzete
hálózza be
minden világosság felületét;
magasra tartja kobra fejét
az eleven vészvonal,
kígyózó hideg hullámzása
az egész ájult várost köti övére,
a kopasz vonások ármádiája
kavarog,
egymással versenyre kelve
a kitaszított nemzedék-tagok
fújják, egyre fújják
agyunk lázongó üvegére
gonosz virágaikat;
izzó komorság tombol
a tarka tolongásban,
szétdúlt világuk szégyenét,
beteg árnyaikat
villantják ránk, s az új Idők
érték-közömbös felületein
a firkák ott maradnak,
míg foszlányaik kígyóbőrét
egészen le nem vedlik.