Előttem imbolyog. Akkor is, most is, mindig. Bukdácsol, kívül az időn, de legalábbis a peremén. Fején sapkának tapló. Bal kezében ezüst rádió, lóbálja, bömbölteti. Kiszökött az intézetből. Nem tudni, kihez beszél.
– Hogy tetszik lenni? Kellemes Húsvétot! – így.
Pipaszár láb, barna nadrág. Az arc is méla. Nem találom, hová néz.
Ember. Beteg. Kapaszkodik a szavakba. A kisboltba majdnem beesik. Piát akar. Remeg a keze, remeg mindene. A boltos megkönyörül.
Bólint, köszöni, iszik. Előre-hátra billegve, katatón hangon mondja, ő bizony milliomos. Jegecskét tenyészt, kell a pénz.
A kávé 50 forint. Nincs 50 forintja. Felvizezik.
Elvették a millióit. Svájcba szöktek vele. Kémek.
– Szeretőm van – ennél a mondatánál meghökkenek.
Most lágyabb az arca. Mintha álmodna.
– Menj! – ordít a boltos. – Kint igyál a fenyő mögött. – Már zavarja.
– Megyek, Zoli bácsi. – Bandukol.
Zoli bácsi sóhajt:
─ Nehogy bepisáljon nekem ide.
Ápoló jön érte.
─ Gyere, be kell venni a gyógyszert.
─ Kimehetek Svájcba?
─ Ki-ki, na menj!
A főorvos itt van. Kellek én is. Éppen kéznél vagyok. A múltkor kilógott lopott biciklivel. Mesélt a gombákról és pitypangot fújt dél felé. Hirtelen szélroham. Fejéről hová lett a tapló? És hol a szeretője? Elszállt az is, mint a pitypang pihéi?
Nem viszik haza. A temető sarkába hantolják. A kereszten nincs név. Feltámadás. Bolondnak is megéri, ha megéri.
Legfrissebb hozzászólások